Tiszteletadás Pilinszkynek

Ritka alkalom, ha a költő, a versolvasó és a zenehallgató találkozik. A Térszínház estjén, 2010. május 27-én megtörtént. A Vers és zene barátok közt sorozat legújabb bemutatóján Kárpáti Sándor fóti katolikus lelkipásztor Először és utoljára címmel kedves Pilinszky szövegeit adta közre és evvel a jelenlevőket is arra bíztatta, Ők is osszák meg legbensőbb élményeiket a költővel… azaz mindannyiunkkal.
Pünkösd erejét tapasztalhattuk meg csöpp színházunkban, mert a szavak útvesztőiben nem veszett el az ige, nem veszett el Pilinszky, és a hangok örvényében nem némult meg a zene, nem hallgatott el Bach, Liszt, Schubert, és együtt szóltak egy ifjú zeneszerző ősbemutatójával, hála Horváth Bálintnak, a zongoraművésznek és zeneszerzőnek. A vox humana megszabadított bennünket félelmeinktől. Eszköztelen előadásmódnak szokták ezt mondani az okosok, talan-telenítik, holott a teremtő szellem munkálkodik ezekben a pillanatokban. Újra részesei lehettünk az őstudásnak, az Éden boldogságának. Elvont fogalmaink egy száguldó gépkocsi szélvédőjén elmázolódott bogárról is többet tudósítanak, mint arról a kötelékről, ami összeköt egymással és a teremtett világgal bennünket, embereket. Az egyszerűség az elrendeltetés szabadságában születik.
 Íme, lehetséges a példa: Kárpáti Sándor, a műkedvelő versmondó összhangja Horváth Bálinttal, a sokoldalúan képzett muzsikussal. A versmondót nem uralta a műkedvelők félelme és a képzett teológusok okossága, a muzsikust sem gyűrte le a tudós zeneszerzők körmönfontsága és a virtuózok sújtólege. Az est két előadójának találkozása egymással, a közönséggel természetes volt, és egybehangzásuk Pilinszkyvel a dolgok igazi arcát mutatta meg. Mindez folytatódott a második részben, szájról, szájra szállt az ige és így szólhatott mindenkihez, kinek-kinek a kedves Pilinszky-versével. 
Ritka alkalom volt világtalan világunkban, de miért csudálkoznánk: öt nappal történt Pünkösd után!
                                                                                                                                                                           
Bucz Hunor
                    2010. június 3.  
               /A rendező naplójából/

 ***

2010 Április 23-án Áldott szép Pünkösd című tavaszköszöntő performance-unk bemutatójának jelentős sikeréhez nagyban hozzájárultak vendégművészeink Kiss Gy. László Liszt-díjas klarinét-és tárogató művész és barátai: Árendás Péter brácsán, Lelkes András nagybőgőn, Jaskó István költő ás a Térszínház tagjaival az alkotó együttműködésben rendkívüli ihlettel megáldott közönség. A közösen készült szobrokat nem tudjuk közreadni, de íme, az alábbi két vers a közönség együttes alkotása. Legyen közkinccsé!

A második lehajtott irodalom
elönti egyébként a hogyan
izgő-mozgó alkoholisták számára szerep
minapi napkelet maradi lánya
mély műzenés vonogatott semmi.

Kő, szúr, alma, vihar,
Kerítés, asztal, szőlőhegy, gyurma,
Kő, álom, pálpusztai, pitypang,
Harcsa, nem csíp, unoka, vihar,
Domb, pöttyös labda, hajó, harapás,
Tudatos, generáció, illúzió, kő.

                                                                          *

 2010. április 15-én, pénteken nevezetes esemény történt a Térszínházban. Bornemisza Péter Magyar Elektra című tragédiáját játszottuk és megtisztelte előadásunkat a történelmi Nádasdy család leszármazottja Nádasdy Borbála írónő. A rendkívüli előadás többek között azért jött létre, mert negyven évvel ezelőtt Nádasdy Borbála bécsi emigrációjában ifjú színésznőként szerette volna Elektra húgát, Chrisothemist Bornemisza darabjában eljátszani. A bécsi hatóságok azonban Bornemisza darabját nem engedték műsorra tűzni. A művésznő tiszteletére tűztük tehát műsorra Bornemisza darabját. Készült a találkozóra és a Térszínháznak adományozta az ötven évvel ezelőtt legépelt, immáron színháztörténeti dokumentumot, a kicenzúrázott Bornemisza tragédiát.
A külön előadást Kovács Gergelyné szervezte s az alábbi verssel ajándékozta meg színházunkat.

Ferences István
Bornemisza Erdélyben

Siralmas énneköm tőled eltávoznom
Világom virága, rólad lemondanom.
Nem leszel soha már hazám, áldott Magyarország.

Lehet még jó Budán éjjeli szállásom,
Tűrt laskám, egy-két borivásom…
Nem leszel soha már hazám, áldott Magyarország

Földjeidet bírják kevély idegönök,
Lelkedet megveszik éjből jött szennyesök.
Nem leszel soha már hazám, áldott Magyarország.

Eluntattak engöm az új magyar urak,
Ardélból tefeléd hullócsillag mutat.
Nem leszel soha mát hazám, áldott Magyarország

Környülvettek engöm pogán rettegésök,
Kergetnek belőled bazdmeg kevélységök.
Nem leszel soha már hazám, áldott Magyarország.

Bujdoshatok immár szerte az világba,
Hazátlan hazámba, egynyári virágba.
Nem leszel soha már hazám, áldott Magyarország.

Sem itthon, sem otthon nem jut már énneköm,
Égi madarak közt lebeg az éneköm.
Nem leszel soha már hazám, áldott Magyarország.

Legyön isten hozzád, vásott Magyarország,
Bujdosik benned is mostan a boldogság.
Nem leszel soha már hazám, áldott Magyarország.

Maradok Erdélyben bozgorolt magyarnak,
Mintsem tebenned jöttmentnek tartsanak.
Nem leszel soha már hazám, áldott Magyarország.

Diktálta ez versöt Csíknak hóvárában
Bornemisza Pétör egy boromisszának…
Nem leszel soha már hazám, áldott Magyarország.

                                                                           *

Ezen az estén vendégünk volt Galgóczi Árpád író, műfordító, és elhatároztuk, hogy közös munkába kezdünk. Galgóczi Árpád húsz évet raboskodott a Gulágon. Élményeiről beszámol egy könyvben. Ennek alapján készül majd terveink szerint az egyik új darabunk.

                                                                             ***

A Budapesti Térszínház 2009. december 19-én a Parajdi Sóbányában megajándékozta a gyerekeinket egy csodaszép betlehemi pásztorjátékkal... Isten fizesse a társulat minden tagjának az áldozatos munkáját, hogy abba a hideg téli időben vállalták a hosszú utat, az előadást a gyermekeink örömére...

Ugyancsak hála és köszönet mindazoknak, kik a közel kétezerötszáz összesereglett gyermeknek ajándékcsomagot küldtek az angyallal a parajdi Sóbányába.

A szervezőket is csak hála és elismerés illeti, mindenkinek a szeretetét és a jóságát a karácsonyi Kisded nevében köszönöm...

A csatolt képek e szép előadást, örömteli együttlétet szeretnék láthatóvá tenni azok számára is, kiknek nem volt lehetősége ott lenni...

szeretettel, hálával, Csaba t.

(A fenti írás olvasható a www.devaigyerekek,hu honlapon, jobb oldalon a legfrisseb információk között)

 Megörvendeztetni sok
 gyermekeket

A negyven éve alapított Térszínház hetedik alkalommal turnézik Erdélyben. A társulat december 19-én délelőtt tizenegy órakor a Böjte Csaba atya vezette Dévai Szent Ferenc Alapítvány és Parajd város felkérésére a sóbánya kápolnájában mutatja be Karácsonyi Misztérium című játékát.
– Nyáron Szovátán játszottunk a dévai alapítvány meghívására. Ekkor volt alkalmunk a parajdi bányásznapon fellépni. Ennek eredménye, hogy Erdély legnagyobb gyermekkarácsonyán több ezer kicsi előtt játszhatunk
A darabot erdélyi betlehemes szövegekből, népi énekekből állítottam össze. Hajdanán, Jézus születésének történetét gótikus katedrálisokban adták elő, ez a szokás innen szivárgott be a paraszti kultúrába és lett belőle betlehemes játék. A tisztaszobában a gazda, mint a családi otthon kápolnájában nézhette végig családjával a betlehemi történetet. A mi játékunk megtartja a családi otthon melegét és a nagy térhez alkalmazkodva a gótikus játék térszimbolikáját – meséli Bucz Hunor, a színház vezetője, a darab rendezője. 

40 éves a Térszínház!
2009. október 3-án, szombaton este 18 órakor ünnepelte a Térszínház születésének 40. évfodulóját. Az alábbi írást a színház alapítója Bucz Hunor olvasta fel ezen az estén.

Változatok egy Karinthy témára

Nem találkozhattam avval a  bizonyos  húsz éves fiatalemberrel , aki én voltam egykoron.
Nem találkozhattam véle, mert rémálmai bekövetkeztek.

             
                                          Más

Nem találkoztunk, mert minden bizonnyal elkerültük egymást, vagy ő egy  másik bolygón él.

                                          Más

Találkoztunk. Ő tajtékos dühvel  nekem esett. Ütött, vágott. Fojtogatott. Kinyomta a szemem.
kitépte a  nyelvemet , és én már a földön vergődtem, nyüszítettem, de még akkor is rugdosott kérlelhetetlenül. Hallottam, amint apadt dinnyeként konog a koponyám, egészen addig, amíg  nem távozott belőlem a szusz.  Ez kifingott –szólt, és  fejét csóválva távozott.

                                          Más

Találkoztam véle, és mielőtt még bármit is számon kért volna: lelőttem.

                                          Más

Találkoztam Ővéle. Rám nézett. Könnybe lábadt a szeme. Átölelt. Vállamra hajtotta  a fejét,
és úgy zokogott.

                                         Más

Alig ismertem meg. Jött diplomata-táskával kezében, sötét ruhában, nyakkendősen .Én nem ilyen magamra emlékeztem. Krokodil mosollyal megállt előttem Intett és én megértettem: tartsam oda neki a hátam. Rám tette táskáját. Kettőt kattant és elővett belőlem egy babérkoszorút , a fejére illesztette és a lemenő nap fényében tova tűnt.

                                         Végül

Melósok élén érkezett. Betonkeverők, daruk, mobil öntödék kíséretében. Hogy el ne felejtsem egy  bóbitás  töltött  galamb, egy valóságos ápolónő is volt velük. Hetykén  ránevettem és azonnal kaptam tőle egy altatót. Fejem zúgott, minden hajhagymám bizsergett, külön, külön, végső élni akarásomban még  sikerült felnyitni ólom nehéz szemhéjamat és el tudtam olvasni :  A TÚLÉLÉS BAJKNOKA –ez állt az talapzatomon, csupa nagy betűvel, de már nem tiltakoztam…   ,

 Ostap Bender, a nagy kombinátor, nem tudott szabadulni attól a gyanújától, hogy az időtlen idők óta vágyott és keresett Aranyborjú, vagy netán a kincseket rejtő elveszett Tizenkét szék a világnak ezen a kicsiny táján-szegletén lelhető fel. Mivel biztos volt benne, hogy a kincseket elrejtették, a rejtekhelyet őrzik, az őrzők pedig minden hájjal megkent profik, az életét már kora ifjúsága óta a rejtekezés, álcázás, vegyülés, kiválás tanulmányozásának szentelte. Mikor elérkezettnek érezte a pillanatot, hogy mindezen képességek tökéletes birtokosa, akcióba lépett.

A tervszerűséget állította élete középpontjába. Tehát tervszerűen nem csinált semmit. Tervszerűen lézengett, tervszerűen csapódott ide-oda, hátha az éter rezdüléséből vagy neszéből, esetleg egy új illatból, egy elkapott tekintetből rájöhet az Aranyborjú és a Tizenkét szék rejtekére.

Így vetődött el Újpestre egy kis csámpás utcába, minek egyik végén egy kocsma, amely a piros ulti utolsó ütőlapjáról volt elnevezve, másik végén egy egyszerű egyemeletes ház ami a kor ifjúságának épülésére volt hivatva. Itt bújt meg, egy akkor még alig 11 éves színházacska.

 Ostap, ahogy belépett, rögtön tudta, hogy közel 20 éves keserves keresése nem volt hiábavaló. Már az gyanús volt, hogy a színpad szélén egy rézfúvós zenekar úttörődalokat játszott, a puha diktatúra legkeményebb éveiben. A második gyanús jel maguk a színészek voltak. Bár magyarul beszéltek, Ostap mégis mindent gyanúsan értett. Semmi faxni, semmi manír. Ez nem illett bele  Ostap színházakról alkotott képébe. Átlátott a szitán. Ezek valamit rejtegetnek, valamit titkolnak. De mit? Csak tán nem az Aranyborjút, vagy netán a Tizenkét széket? Már az is gyanús volt, hogy a székek helyett egy dobogón párnákra ültették a gyanútlan nézőket.

Ostap Bender, a nagy kombinátor, kiadta magának a parancsot. Beépülni, vegyülni, figyelni. Nem volt veszélytelen a feladat, mert az akkori hivatásos cégek is kaptak hasonló feladatot az akkori főcégektől.

Ostap mindent elkövetett a siker érdekében. Megtanult érthetően, hangosan – hogyha kellett halkan – beszélni. De hogy ne keltsen gyanút, bár ez nehezére esett, perfektül megtanult hadarni, dadogni, pöszögni, manírkodni. És ezt a készségét mái napig gyakorolja A legnehezebb feladatot is sikerrel sajátította el. Patetizmusa és érzelmessége az egeket ostromolja.

 Ostap Bendert gyanakodva, de elkezdték befogadni, és kisebb feladatokat bíztak rá. Azt a hírt terjesztette el magáról, hogy valamicskét ért a villamossághoz, pedig csak néhányszor megütötte az áram. Így lett segéd-világosító.

Egy napon vidékre utazott a társulat. Ostap ez alkalomra még soha nem viselt, eredeti, Martfűn gyártott farmernadrágját vette magára. A tökéletes álcázás kedvéért már gyárilag egyik szára hosszabb volt mint a másik. Az előadás megkezdődött, Ostap szokás szerint behunyta szemét, és az Aranyborjúról vagy a Tizenkét székről ábrándozott, mikor egyszer csak sötétség borult a teremre. Ostapban megállt az ütő. A lebukástól való félelmében kiverte a hideg veríték. Nagy nehezen talált  egy félpityókás gondnokot és sikerült kiverni az ágyából, majd egy hosszú partvisnyél segítségével visszakapcsolni a biztosítékot. Annyira leizzadt, hogy a vadonatúj nadrágból szinte csavarni lehetett a kék levet. és hófehér alsónadrágja mélykék lett a farmernadrágtól.
Gyanúja újabb megerősítést nyert. A sötétség ellenére az előadás nem szakadt félbe, hanem a játékosok, mintha mi sem történt volna, vagy mintha eleve így lenne megrendezve, a vakságot is beleszőtték az előadásba. Semmi kétség, Ostap Bender jó helyen jár. Már szinte érezte az Aranyborjú fémes leheletét.

És egyre jöttek az akadályok. Egy verses estre készült a társaság, és Ostap is megkapta a maga strófáit, amit a tőle megszokott könnyedséggel akart előadni. De az utolsó pillanatban remek ötlete támadt. Lámpalázat színlelve előbb a jobb lába kezdett remegni, egyre hevesebben, egyre nagyobb amplitúdóval, majd a bal lába is citerázott. Ezzel olyan feszültséget teremtett a színpadon, hogy a „Messze setétedik már a Ság teteje" kezdetű vers soha nem látott mély értelmezést nyert.

Újabb nagyobb lépést tett, hogy az Őrzők befogadják bizalmukba, és elárulják a Nagy Titkot. Sikerült a társaság egyik idoljának barátságába férkőznie, akit az egyik fő Őrzőnek tekintett. Mi sem bizonyítja jobban, hogy pillanatokon belül átvette kedvenc mondatait, mint például „A permanens életveszélyről nem mondhatunk le!", vagy „Minden baj okozója a túlhajtott nemi élet hiánya", és a társulatban akkor közszájon forgó „Szerbusztok gyerekek, megjöttek a neylonacskók, itt vagyok a sarokba". Bár utóbbit mái napig nem tudta igazából értelmezni.

Etájban a kor sikeresnek induló szerzőjét készültek az idollal színre vinni, és meghítták a magát egyszerűen csak Mesternek szólító Mestert, hogy ugyan már, vegyen részt egyik próbájukon. Hogy mégse a Nagy Író egymaga legyen a kicsinyke színpad kicsinyke nézőterén, a Művház egy-két dolgozóját – későbbi nagy emberek – és egy csapat állami gondozott gyermeket is meghívtak. A próba kacagások, csendek, sikítások, és mély pillantások kereszttüzében zajlott. Mikor aztán a rögtönzött előadás véget ért, a Mester felállt, önnönmaga által sokszor megénekelt mozdulatával felemelte mutatóujját, és így szólt a gyerekközönséghez: „Na gyerekek, most hazamentek, és elmondjátok apátoknak-anyátoknak, hogy mit láttatok". Ostap itt elkövette azt a hibát, hogy közbeszólt: „No de Mester, a gyermekek árvák". Mire a Nagy Ember csak annyit mondott: „Ezt a stílusérzéket!"
És ez volt az az stílusérzék, amely végig suhant a koron.
 Ez a közbeszólás hosszú időre felébresztette a gyanút Ostap Bender, a nagy konbinátor ellen.

Teltek-múltak az évek. Ostap Bender hol fáradt, hol lankadt, hol kókadt. de újból és újból erőre kapva, kereste az áhított Aranyborjút és a Tizenkét széket. Újabb és újabb arcok tűntek fel, akiket úgyszintén be kellett cserkésznie.

 A három ördög – akik közül Ostap természetesen csak az egyik volt – éppen beszédgyakorlatot hajtott végre, nagy, szabadtéri előadásra készülve, mikor a Rendező, nekik háttal állva, mintegy harminc méterről, artikulálatlanul elkezdett üvölteni: „Támassza! Támassza!"
A három ördög összerezzent: „Kicsoda és mit?" De újból felhangzott a kiáltás: „Támassza! Támassza!" Hát ez az! Ki támassza és mit támasszon? Csak tán nem ez lehet a válasz az évek óta felgyülemlett kérdésekre?
 Egy újabb rejtély. Ki támassza és mit támasszon?

Ó, Aranyborjút! Ó Tizenkét széket. Apró kudarcok, apró nehézségek és apró sikerek mentén haladt előre. De nem adta fel! Egy napon a színpadon egy kitömött pólyásbabának tűnő kelléket nyomtak a kezébe, mondván, hogy ringassa. Csak állt a színpadon, mint mindig, jól álcázva önnönmagát, és mondta a szöveget. És akkor egy újabb bizonyságnak tűnő jelet kapott. A kitömött kis rongybaba három nappal a bemutató után megéledt, gőgicsélni kezdett, és Ostap úgy érzékelte, mintha rámosolyogna. Semmi kétség, már közel jár az Aranyborjúhoz. Vagy legalábbis a Tizenkét székhez.

Elmondta: Nagy Zsolt Kálmán a Térszínház 40. születésnapján.
Őbuda.2009.10.03.

A Magyar Kultúra Napján 2009. január 22-én ünnepi beszédet mondott Pósa Zoltán József Attila-díjas költő. Előtte Bucz Hunor a Térszínház igazagató-rendezője Kölcsey Ferenc Parainesiséből olvasott föl részleteket. Az ünnepi beszéd után Eugéne Ionesco A kopasz énekesnő című darabját láthatták a nézők a Térszínház előadásában.  Kölcsey Ferenc: Parainesis „Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen föltétele." „Azonban jól megértsd! Az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat." „Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsiségében enyészik el. Így a szeretet (…) Szeresd a hazát!" „Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillanatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. (…) Mert tudd meg: e szóban:haza, foglaltatik az emberi szeretet és ohajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid: egyről egyig csak kiegészítő részei annak." „(…) Mert az ember, ha értelme s érzelme körét gondosan nem szélesíti, keskeny s mindég keskenyebb határok közé szorúl; szemei az egész tekintetétől elszoknak, s parányi birtokában, háza falai közt elszigetelve csak önmagát nézi, s a legszorosb, legegyetemibb, legszentebb kapcsolatokat nem láthatja. Ezért a hazaszeretet valóságos példái oly igen ritkák; ezért vagynak, kik annak valódi értelmét soha magokévá nem tehették; s azt, amire saját szívünk oly természetesen vezethetne, rendkívűli tűneménynek tartják, mely szemeiket, mint az égen széjjelpattanó tűzgömb, legelteti, de lelkeikre benyomást nem teszen.  Jókor szokjál e gondolathoz: a társaságban született ember  nem önmagáé. Számtalanok a jótétemények, mik a társas életben naponként reánk háromlanak; lehet-e kívánnunk, hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk, mint zsarnok a más izzadása bérével? Használni akarod a társaságot? Úgy mindent kell tenned annak fenntartására, mi saját erődből kitelik. Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága? Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé (…), e társaság ideájaegyesíti magában nemcsak birtokodat s birtokod és élted barátságos voltát: de az önérzést is, melyet, mint szabad ország polgára, magadban hordasz; mely veled született, mely gondolataidra, tetteidre s egész lényedre törölhetetlen befolyást gyakorol; melyet tisztán meg nem őrizve ten emberi becsedet alacsonyítod le." „Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt." „(…) a mívelt nemzet tömegét szónoklat vezérli, s ennélfogva nem hiú gond az, melyet ékesszólás elérésére szentelünk." „(…) a szónokság sok és mély tudományt, sok és lélekemelő gyakorlást, sok és szívrázó erőt kíván, s mondhatod-e haszontalannak a fáradságot, mely annak megnyerésére éveken keresztül fordíttatik?  Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel." „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog." „Könyvet írni: ez is egyike korunk betegségeinek. Ki kenyérért írogat, az méltóbb szánásra, mint aki napszámért kapál. Kit hajlandóság vonz az írásra, jusson eszébe: miképpen hajlandóság és tehetség két különböző dolog; s ki a hajlandóságot tehetségnek veszi: az mindég csalatkozik. Több kívántatik az írótól, mint a beszélőtől. Ennek szavai elhangzanak, az író pedig maradandó bötűkbe önti gondolatait, s messze vidéken s jövendőben s ohajt olvastatni. Azért ha valaha könyvírásra kedved leend, vizsgáld meg jól magadat: gyűjtöttél-e elég erőt, tapasztalást és tudományt? Mert oly ember is, ki a maga életkörét híven betöltvén, jámborsága és szorgalma által tiszteletet érdemel, nevetséges leend, mihelyt azon pályára lép, mire természet őtet nem szánta. Kinek a közönségesen, a mindennapin felűlemelkedni erő nem jutott: az kitetsző helyre ne álljon. S ez intés itt az írónak adva, minden más helyzetbeli embernek szól."

Páskándi Géza A vigéc című darabjának előadásáról készült DVD felvétel támogatói és az előadásban résztvevő művészek. 2007. január 12.

Balról jobbra, álló sor: Mátyus Zoltán, Mátyusné Gorondy-Novák Judit, Aggházy Eszter, Aggházy László,  dr. Szemerey Istvánné, Sarlós Gyula, Szemerey István, Sarlósné Mezei Ágnes, Bérci Zsuzsa, Bérci Attila, Bérci Viktor, Kiss Máté, dr. Böszörményi-Nagy Krisztina, Dorcsák Sylvia, Csépány József, Juhász István, Juhászné Soltész Mária, Farkas László, Farkas Gabriella, dr. Barbássy Katalin, Fenyő Róbert, Barabássy Sándor, Katona Mária, Szilassy Zsuzsa, Szilassy László,  Jármy László, Farkas Ádám.

Balról jobbra, ülő sor, színészek: Bachraty Gábor, Balázsi István, Nagy Zsolt, Kovács J. István, Szamosvári Gyöngyvér, Benedek Gyula, Zanotta Veronika.

Jármy Lászlóné, Jármy Fruzsina.

Középen: Bucz Hunor, a Térszínház igazgató rendezője.

A Magyar Kultúra Napján, 2007. január 22-én a Térszínház Bornemisza Péter Magyar Elektra című darabját játszotta. Ezen az estén először került átadásra a TÉRSZÍNHÁZ OKLEVÉL, amelyet a  tizenkét leghűségesebb nézőnknek adományoztunk.                                            (Balról jobbra: Keller Veronika és Kovács Éva színészek. Montay Beáta oklevél tulajdonos, Bachraty Gábor és Szamosvári Gyöngyvér színészek, Dorcsák Sylvia és Csépány József oklevél tulajdonosok, Magyar Katalin oklevél tuljdonos, mögötte Kovács J. István színész, Zanotta Veronika színész, Botos Katalin, Botos Veronika, Botos József, Németh Béláné (Márika). Németh Béla, Hegedűs László, Kádár Józsefné. Kádár József oklevél tulajdonosok,mögöttük Balázsi István és Nagy Zsolt színészek, majd Bucz Hunor, a Térszínház igazgató rendezője.)                                                  Mindenkinek, mindenkinek külön- külön! Balladás időket élünk. A sárga Félsz, kofák és vigécek mérgezik kútjainkat, ünneprontók Ünnepeinket. …és mégis, mégis volt OKTÓBER HUSZONHARMADIKA, és mégis volt MÁRCIUS IDUSA, és volt, ha mégoly csöpp színház is a világ, SZÍNHÁZI VILÁGNAP. Volt itt a Kárpát-medencében, ami maga a csoda! Erdélyi, délvidéki, felvidéki, és kárpátaljai magyar színházakban, magyar nyelven hangzott el a párizsi Nemzetközi Színházi Intézet üzenete. Elhangzott hát magyarul, ami nálunk Magyarországon nem hangozhatott el. Mi, a Magyar Köztársaság határain belül élők, még csak el sem olvashattuk a béke és a szeretet szózatát, Muhammad al-Kászimi Sejk szavait, mert akik a nevünkben erről döntöttek, közre sem adták azt. A Térszínházban mégis volt ünnep, nem ronthatták meg azt az ünneprontók, mert Bornemisza Péter Magyar Elektra tragédiája előtt a kultuszminisztérium leirata helyett Bornemisza Péter ajánlásából olvastunk fel részleteket: „ Az régi pogány bölcsek látnák embereknek jóravaló tunya voltukat és szófogadatlanságukat, ez játékszín alatt őket oktaták és Istennek haragjából kivonták… Így, mikor az ember az íly játékot nézi, szívében felbuzdul, és Istennek haragjátúl megrötten. Azért kigyelmetek ez játékot oly mulatságnak vélje, kibe emberi életnek módja jó erkölcsre igazíttatik."  Másnap a romániai magyar HONlapon megismerhettük a világ üzenetét. Jelentem, csöpp színházunkból, tudatom Véletek, csoda történt. Bornemisza prológusa és Muhammad al-Kászimi Sejk üzenete minden ízében, szándékában egybehangzó. Évszázadok távolából, történelmi és vallási kultúrák messziségén át, a médiák vasfüggönyét, a zsoldosok ketreceit és a lélek börtönfalát átszakítva Bornemisza Péter és Muhammad al-Kászimi Sejk szavai egymást erősítik, és eltiporhatatlanul élnek együtt és külön-külön mindenkiben. LÉGY FEGYELMEZETT!- int bennünket József Attila. A cenzúra és a népirtás kézen fogva járnak. Riszálják így is, úgy is………………………. LÉGY FEGYELMEZETT!                                                            A Térszínház nevében: Bucz Hunor

                                                       Színházi Világnapi üzenet

2007. 03. 26.   
A Színházi Világnap ez évi, hivatalos üzenetét Őfelsége, Szultán bin Muhammad al-Kászimi Sejk, az Egyesült Arab Emirátusok Szövetségi Nemzeti Tanácsának tagja fogalmazta meg, aki kultúrapártoló és szerzői tevékenységéről is ismert.
Kisiskolás koromban ragadott meg a színház varázslatos világa, mely azóta is bűvöletben tart.
Kezdetben egyszerűen iskolán kívüli tevékenységnek tekintettem, mely a szellemet és a lelket gazdagítja. Többnek bizonyult, miután íróként, színészként, rendezőként komoly szerepet vállaltam egy-egy színházi produkcióban. Emlékszem egy politikai töltetű darabra, amely dühítette az akkori hatóságot. Mindent elkoboztak, szemem láttára zárták be a színházat. De a fegyveres katonák nehéz bakancsai nem bírták eltiporni a színház szellemét. Ez a szellem menedéket keresett, és mélyen beágyazta magát lényem legmélyébe. Ekkor ismertem fel a színház hatalmas erejét, mellbe vágott igazi lényege, és teljes mértékig meggyőzött arról, hogy mire képes a színház a nemzetek életében, kivált ott, ahol nem nézik jó szemmel a másik, a szembenálló véleményt.

A kairói egyetemen töltött éveim alatt a színház ereje és szelleme egyre mélyebb gyökeret vert tudatomba. Mohón olvastam el mindent a színházról, megnéztem a legkülönbözőbb előadásokat. E keresés egyre tudatosabbá vált az elkövetkező években, amikor igyekeztem megismerni mindent, ami a színház világával kapcsolatos.

Színházi olvasmányaim, az antik görögöktől egészen napjainkig, ráébresztettek a színház számos formájában lakozó varázslatra, mely képes az emberi lélek rejtett mélységeibe hatolni, felnyitni a szellem titkos kincsesládáit. Ez megerősítette rendíthetetlen hitemet a színház erejében, a színházban mint embereket összekovácsoló eszközben, mely által szeretet és béke árad szét. Olyan erő ez, mely a párbeszéd új dimenzióit nyitja meg az eltérő rasszok, etnikumok, bőrszínek és hitek közt, mely megtanított elfogadni másokat, és belém csepegtette, hogy a jó egyesíti az emberiséget, míg a rossz csak megoszt. Jó és rossz harca a színház egyik lényeges témája. Végül a józan ész felülemelkedik, az emberi természet pedig felzárkózik mindahhoz, ami jó, tiszta és erényes.
Az ősidők óta szenvedést hozó háborúkat gonosz ösztönök indították, melyek egyszerűen képtelenek a szépség felismerésére. A színház tisztán látja a szépséget, sőt, azt is mondhatjuk, hogy egyetlen más művészet sem képes a szépség olymértékű megragadására, mint a színház. A színház a szépség minden kifejezésének gyűjtőedénye. Akik nem értékelik a szépséget, az életet sem tudják értékelni.
A színház élet. Soha nem hárult még ránk ekkora súllyal a felelősség, hogy leleplezzük a haszontalan háborúkat és eszmekülönbségeket, melyek gyakran felütik csúf fejüket, ha nem riasztja őket a tudat ébersége. Véget kell vetnünk az erőszaknak, a meggondolatlan gyilkolásnak. Világunkban mindennapossá váltak e jelenségek, melyeket súlyosbít a bűnös gazdagság és siralmas szegénység közt tátongó szakadék, a föld számos részére lesújtó, megállíthatatlan AIDS és egyéb betegségek, a sivatagosodás és aszály, a szenvedés számos megnyilvánulása. És hiányzik az igazi párbeszéd, az egyetlen lehetőség, hogy világunkat jobbá, boldogabbá tegyük.
Ó, ti, színházi emberek! Olyan ez, mintha vihar sújtana, elborítana a kétség és gyanakvás pora!
Látásunk elhalványult, hangunk alig hallható a lármában, mely távol tart minket egymástól. Ha nem lenne a párbeszédbe és annak egyedülálló művészi formájába, a színházba vetett hitünk, elsodorna a vihar, mely minden követ megmozgat, hogy megosszon bennünket. Szembe kell szállnunk azokkal, akik a vihart szítják. Nem elpusztítanunk kell őket, hanem szembeszállnunk velük, felül kell emelkednünk az általuk kavart vihar fertőzött levegőjén.
Egyesítenünk kell erőinket, hogy üzenetünket közvetíthessük, és barátságot kössünk mindazokkal, akik a népek és emberek testvériségét kívánják.
Egyszerű halandók vagyunk, de a színház örök, akár az élet.

Őfelsége, Szultán bin Muhammad al-Kászimi Sejk
Forrás: ITI