40 éves a Térszínház!
2009. október 3-án, szombaton este 18 órakor ünnepelte a Térszínház születésének 40. évfodulóját. Az alábbi írást a színház alapítója Bucz Hunor olvasta fel ezen az estén.
Változatok egy Karinthy témára
Nem találkozhattam avval a bizonyos húsz éves fiatalemberrel , aki én voltam egykoron.
Nem találkozhattam véle, mert rémálmai bekövetkeztek.
Más
Nem találkoztunk, mert minden bizonnyal elkerültük egymást, vagy ő egy másik bolygón él.
Más
Találkoztunk. Ő tajtékos dühvel nekem esett. Ütött, vágott. Fojtogatott. Kinyomta a szemem.
kitépte a nyelvemet , és én már a földön vergődtem, nyüszítettem, de még akkor is rugdosott kérlelhetetlenül. Hallottam, amint apadt dinnyeként konog a koponyám, egészen addig, amíg nem távozott belőlem a szusz. Ez kifingott –szólt, és fejét csóválva távozott.
Más
Találkoztam véle, és mielőtt még bármit is számon kért volna: lelőttem.
Más
Találkoztam Ővéle. Rám nézett. Könnybe lábadt a szeme. Átölelt. Vállamra hajtotta a fejét,
és úgy zokogott.
Más
Alig ismertem meg. Jött diplomata-táskával kezében, sötét ruhában, nyakkendősen .Én nem ilyen magamra emlékeztem. Krokodil mosollyal megállt előttem Intett és én megértettem: tartsam oda neki a hátam. Rám tette táskáját. Kettőt kattant és elővett belőlem egy babérkoszorút , a fejére illesztette és a lemenő nap fényében tova tűnt.
Végül
Melósok élén érkezett. Betonkeverők, daruk, mobil öntödék kíséretében. Hogy el ne felejtsem egy bóbitás töltött galamb, egy valóságos ápolónő is volt velük. Hetykén ránevettem és azonnal kaptam tőle egy altatót. Fejem zúgott, minden hajhagymám bizsergett, külön, külön, végső élni akarásomban még sikerült felnyitni ólom nehéz szemhéjamat és el tudtam olvasni : A TÚLÉLÉS BAJKNOKA –ez állt az talapzatomon, csupa nagy betűvel, de már nem tiltakoztam… ,
Ostap Bender, a nagy kombinátor, nem tudott szabadulni attól a gyanújától, hogy az időtlen idők óta vágyott és keresett Aranyborjú, vagy netán a kincseket rejtő elveszett Tizenkét szék a világnak ezen a kicsiny táján-szegletén lelhető fel. Mivel biztos volt benne, hogy a kincseket elrejtették, a rejtekhelyet őrzik, az őrzők pedig minden hájjal megkent profik, az életét már kora ifjúsága óta a rejtekezés, álcázás, vegyülés, kiválás tanulmányozásának szentelte. Mikor elérkezettnek érezte a pillanatot, hogy mindezen képességek tökéletes birtokosa, akcióba lépett.
A tervszerűséget állította élete középpontjába. Tehát tervszerűen nem csinált semmit. Tervszerűen lézengett, tervszerűen csapódott ide-oda, hátha az éter rezdüléséből vagy neszéből, esetleg egy új illatból, egy elkapott tekintetből rájöhet az Aranyborjú és a Tizenkét szék rejtekére.
Így vetődött el Újpestre egy kis csámpás utcába, minek egyik végén egy kocsma, amely a piros ulti utolsó ütőlapjáról volt elnevezve, másik végén egy egyszerű egyemeletes ház ami a kor ifjúságának épülésére volt hivatva. Itt bújt meg, egy akkor még alig 11 éves színházacska.
Ostap, ahogy belépett, rögtön tudta, hogy közel 20 éves keserves keresése nem volt hiábavaló. Már az gyanús volt, hogy a színpad szélén egy rézfúvós zenekar úttörődalokat játszott, a puha diktatúra legkeményebb éveiben. A második gyanús jel maguk a színészek voltak. Bár magyarul beszéltek, Ostap mégis mindent gyanúsan értett. Semmi faxni, semmi manír. Ez nem illett bele Ostap színházakról alkotott képébe. Átlátott a szitán. Ezek valamit rejtegetnek, valamit titkolnak. De mit? Csak tán nem az Aranyborjút, vagy netán a Tizenkét széket? Már az is gyanús volt, hogy a székek helyett egy dobogón párnákra ültették a gyanútlan nézőket.
Ostap Bender, a nagy kombinátor, kiadta magának a parancsot. Beépülni, vegyülni, figyelni. Nem volt veszélytelen a feladat, mert az akkori hivatásos cégek is kaptak hasonló feladatot az akkori főcégektől.
Ostap mindent elkövetett a siker érdekében. Megtanult érthetően, hangosan – hogyha kellett halkan – beszélni. De hogy ne keltsen gyanút, bár ez nehezére esett, perfektül megtanult hadarni, dadogni, pöszögni, manírkodni. És ezt a készségét mái napig gyakorolja A legnehezebb feladatot is sikerrel sajátította el. Patetizmusa és érzelmessége az egeket ostromolja.
Ostap Bendert gyanakodva, de elkezdték befogadni, és kisebb feladatokat bíztak rá. Azt a hírt terjesztette el magáról, hogy valamicskét ért a villamossághoz, pedig csak néhányszor megütötte az áram. Így lett segéd-világosító.
Egy napon vidékre utazott a társulat. Ostap ez alkalomra még soha nem viselt, eredeti, Martfűn gyártott farmernadrágját vette magára. A tökéletes álcázás kedvéért már gyárilag egyik szára hosszabb volt mint a másik. Az előadás megkezdődött, Ostap szokás szerint behunyta szemét, és az Aranyborjúról vagy a Tizenkét székről ábrándozott, mikor egyszer csak sötétség borult a teremre. Ostapban megállt az ütő. A lebukástól való félelmében kiverte a hideg veríték. Nagy nehezen talált egy félpityókás gondnokot és sikerült kiverni az ágyából, majd egy hosszú partvisnyél segítségével visszakapcsolni a biztosítékot. Annyira leizzadt, hogy a vadonatúj nadrágból szinte csavarni lehetett a kék levet. és hófehér alsónadrágja mélykék lett a farmernadrágtól.
Gyanúja újabb megerősítést nyert. A sötétség ellenére az előadás nem szakadt félbe, hanem a játékosok, mintha mi sem történt volna, vagy mintha eleve így lenne megrendezve, a vakságot is beleszőtték az előadásba. Semmi kétség, Ostap Bender jó helyen jár. Már szinte érezte az Aranyborjú fémes leheletét.
És egyre jöttek az akadályok. Egy verses estre készült a társaság, és Ostap is megkapta a maga strófáit, amit a tőle megszokott könnyedséggel akart előadni. De az utolsó pillanatban remek ötlete támadt. Lámpalázat színlelve előbb a jobb lába kezdett remegni, egyre hevesebben, egyre nagyobb amplitúdóval, majd a bal lába is citerázott. Ezzel olyan feszültséget teremtett a színpadon, hogy a „Messze setétedik már a Ság teteje" kezdetű vers soha nem látott mély értelmezést nyert.
Újabb nagyobb lépést tett, hogy az Őrzők befogadják bizalmukba, és elárulják a Nagy Titkot. Sikerült a társaság egyik idoljának barátságába férkőznie, akit az egyik fő Őrzőnek tekintett. Mi sem bizonyítja jobban, hogy pillanatokon belül átvette kedvenc mondatait, mint például „A permanens életveszélyről nem mondhatunk le!", vagy „Minden baj okozója a túlhajtott nemi élet hiánya", és a társulatban akkor közszájon forgó „Szerbusztok gyerekek, megjöttek a neylonacskók, itt vagyok a sarokba". Bár utóbbit mái napig nem tudta igazából értelmezni.
Etájban a kor sikeresnek induló szerzőjét készültek az idollal színre vinni, és meghítták a magát egyszerűen csak Mesternek szólító Mestert, hogy ugyan már, vegyen részt egyik próbájukon. Hogy mégse a Nagy Író egymaga legyen a kicsinyke színpad kicsinyke nézőterén, a Művház egy-két dolgozóját – későbbi nagy emberek – és egy csapat állami gondozott gyermeket is meghívtak. A próba kacagások, csendek, sikítások, és mély pillantások kereszttüzében zajlott. Mikor aztán a rögtönzött előadás véget ért, a Mester felállt, önnönmaga által sokszor megénekelt mozdulatával felemelte mutatóujját, és így szólt a gyerekközönséghez: „Na gyerekek, most hazamentek, és elmondjátok apátoknak-anyátoknak, hogy mit láttatok". Ostap itt elkövette azt a hibát, hogy közbeszólt: „No de Mester, a gyermekek árvák". Mire a Nagy Ember csak annyit mondott: „Ezt a stílusérzéket!"
És ez volt az az stílusérzék, amely végig suhant a koron.
Ez a közbeszólás hosszú időre felébresztette a gyanút Ostap Bender, a nagy konbinátor ellen.
Teltek-múltak az évek. Ostap Bender hol fáradt, hol lankadt, hol kókadt. de újból és újból erőre kapva, kereste az áhított Aranyborjút és a Tizenkét széket. Újabb és újabb arcok tűntek fel, akiket úgyszintén be kellett cserkésznie.
A három ördög – akik közül Ostap természetesen csak az egyik volt – éppen beszédgyakorlatot hajtott végre, nagy, szabadtéri előadásra készülve, mikor a Rendező, nekik háttal állva, mintegy harminc méterről, artikulálatlanul elkezdett üvölteni: „Támassza! Támassza!"
A három ördög összerezzent: „Kicsoda és mit?" De újból felhangzott a kiáltás: „Támassza! Támassza!" Hát ez az! Ki támassza és mit támasszon? Csak tán nem ez lehet a válasz az évek óta felgyülemlett kérdésekre?
Egy újabb rejtély. Ki támassza és mit támasszon?
Ó, Aranyborjút! Ó Tizenkét széket. Apró kudarcok, apró nehézségek és apró sikerek mentén haladt előre. De nem adta fel! Egy napon a színpadon egy kitömött pólyásbabának tűnő kelléket nyomtak a kezébe, mondván, hogy ringassa. Csak állt a színpadon, mint mindig, jól álcázva önnönmagát, és mondta a szöveget. És akkor egy újabb bizonyságnak tűnő jelet kapott. A kitömött kis rongybaba három nappal a bemutató után megéledt, gőgicsélni kezdett, és Ostap úgy érzékelte, mintha rámosolyogna. Semmi kétség, már közel jár az Aranyborjúhoz. Vagy legalábbis a Tizenkét székhez.
Elmondta: Nagy Zsolt Kálmán a Térszínház 40. születésnapján.
Óbuda.2009.10.0
Balázsi István
A három T – avagy a csodafegyver
Köztudomású, hogy itt, a Térszínházban sok mindenhez értő, igazi reneszánsz emberek tevékenykednek. Tulajdonképpen mindenhez értünk. Majdnem.
Egyetlen gyenge pontunk van csak: a színház.
De akkor mégis miért vele foglalkozunk, hiszen az élet számos területén kibontakoztathatnánk zseninket.
Hölgyeim és Uraim!
Elhatároztam, hogy egyszer s mindenkorra megvilágítom a Térszínház lényegét. Ezért elhoztam magammal titkos fegyverünket. Igen, igen, ez egy CSIGA! Látszik, hogy magasan kvalifikált emberek járnak ide, rögtön fölismerték. De ha szabadna kérdeznem, miről ismerték fel ezt az állatot? A házáról. Biztos vagyok benne, hogy tanulmányozták a honlapunkat. Oda van írva, hogy azért a jelképünk, mert átmegy a borotva élén, meg a hátán viszi a hátát, és még a Hunor (Bucz: buc, buci, buckó, bucka) ovis jele is volt.
De elárulom önöknek, hogy ez mind csak félrevezetése a konkurenciának, nehogy a mi csodafegyverünk az ellenségeink kezébe kerüljön. Mert mi a csiga igazi lényege?
Hát az, hogy csiga. Csigalassú? Előítélet! Igazából ő a világ leggyorsabb állata, mehetne ő gyorsabban is, ha akarna, de nem akar, mert azt játssza, hogy lassú.
Tudniillik ő a világ legnagyobb színházművésze. És ezt most be is fogom bizonyítani.
Tőle tanultuk meg mi, színészek, hogy a kevesebb több: nem hadonászik összevissza a csápjaival, mint egy rossz kezdő ripacs; nem szaladgál összevissza a színpadon, mint mit tudom én, kiben a fájdalom; nem mutogat, és nem ordítva hozza a világ tudtára ősi rettenetét; szemeit nem dülleszti; mellkasát nem ütögeti. Mindig tudja a szöveget, precíz és pontos.
A legfontosabb az, hogy a térben minimális gesztusrendszerrel totális transzformációra képes. Ebből jön a régi, híres három T,* aminek a fennmaradásunkat köszönhetjük. A Totál Transz a Térben. A képlet a következő: csiga mínusz minimális mozdulat, szorozva a csigai szarvak hosszával, egyenlő teljes átalakulás.
A csiga úgy hat, hogy nem hat. Kívül szinte semmi, de belül éteri izzás. Rájöttem, hogy voltaképpen minden ember csigának születik, csak van, aki eljut a csigaságig, van, aki nem. Tulajdonképpen csiga az egész világ. Mindannyian hordozunk magunkban egy kis csigát, aki elő akar bújni, el akarja mondani az ő történetét, igen, állva akar mesélni! (Mert ki látott már ülő csigát?) Kész a recept: vegyél néhány csigát, helyezd el őket a térben, és kész a színház. Ezért szoktunk előadások előtt körbe állni, és minden előzetes gonosz híreszteléssel ellentétben olyankor nem tiltott anyagokat veszünk magunkhoz, hanem csigát formázunk a kezeinkből. A nézők már felcsigázva várják az előadást, feljönnek a fények, és mi megmutatjuk, ki a csiga a házban. Megindul a testek és lelkek gigászi küzdelme, és talán megtörténik a csoda: mind hazatalálunk, és legalább aznap estére mi mindannyian együtt csigák leszünk. Előadás után összegzésképpen az asszonyok hazafelé csak annyit sóhajtanak párjuknak: „Drágám, köszönöm! Csigás egy este volt!"
*Nem tévesztendő össze azzal a három t-vel, amit már más csoportok használtak, mert az pont az ellenkezője ennek a három T-nek. Ugyan ők is felismerték az erejét, de ők három t-t használtak, ami pont ellenkező hatást fejt ki a T-vel szemben, és bár uralmuknak még nincs teljesen vége, de el fog jönni az az, idő, amikor teljesen eltűnnek a világ színpadáról, és csak a T-seké lesz a föld.
