KULTÚRA
Szolláth Mihály: A Térszínház előadása: Kereszt alatt – Adventben
(december 12-én vettem észre, hogy a youtube-on megtekinthető a darab)
Tegnap este egy egészen szenzációs koncerten vehettem részt a Zichy-kastélyban, Óbudán, a Fő téren. Ott van ugyanis a Térszínház játszóhelye.
Belépünk, jobbra mindjárt a ruhatár – a ruhatáros úr és a vele való beszélgetés már remek színházi élményt nyújt. Majd beljebb haladva egy igen kedves ősz hajú hölgytől vesszük meg a félretett jegyet, és beszélgetünk is vele, mert korán jöttünk, szinte mi vagyunk az elsők. Megtudjuk, hogy ő az egyik főszereplő, hogy ez egy olyan színház, ahol mindent a színészek csinálnak (lehet, hogy a ruhatáros úr korábban Lear volt? Vagy Caliban?), hogy a székeket a zenei vezető és a vonósok hordják – mint Petőfi korában. Csak az ekhós szekereket hiányoljuk. Pillanatok alatt hihetetlen hangulat lesz úrrá rajtunk, mintha mindig is ide tartoztunk volna, aztán szóba elegyedünk egy látogató hölggyel, aki meséli, hogy ő gyakran jár ebbe a társulatba és mindenben visszaigazolja érzéseinket, hiszen mi először vagyunk itt. Közben találkozom egy fiatalemberrel, akiről megtudom, hogy ő írt vissza nekem a facebookon, mondván, hogy szeretettel vár bennünket. Ő lesz a zenei vezető: Bucz Magor, aki épp székeket cipel. Családias érzések…
Tudjuk, nagyon komoly előadásra érkeztünk: Pergolesi Stabat Materét fogjuk meghallgatni és egy középkori Mária-siralmat, a Winkler-kódexből. Érdekes, szokatlan a nagyheti liturgikus műveket Adventkor hallgatni, de ezen nem akadunk fenn – és jól is tesszük, az előadást ugyanis a már ismert Bucz Magor konferálja fel, aki édesapja, Bucz Hunor színigazgató szövegét olvassa:
„Adventben a Messiást várjuk. A Megváltót, aki az Isten irgalmából megszabadítja az embert a bűnök börtönéből. Nem csoda hát, hogy vallásos népi énekeinkben a Megváltó születése és kereszthalála az Atya irgalmának kifejezése. Az újjászületésben a »piros vérrel virágzó keresztfa« lett a kereszténység szimbóluma. Ez a gondolat vezetett bennünket Adventben A kereszt alatt c. szcenírozott oratórium előadására. Újabb állomása ez a Térszínház Hang(s)zó-sorozatának, amelynek célja a hang és szó szakrális egységének kifejezése.
Az előadásban életre kel a Winkler-kódex devóciós passiója: a Mária-siralom (1506) a Térszínház művészeinek előadásában. Elhangzik Pergolesi Stabat Mater c. oratóriuma fiatal zeneművészek tolmácsolásában.”
A MilleniArt Ensemble tagjai játszanak, mind körülbelül 20-23 évesek lehetnek, hihetetlenül fiatalok és csodálatos ahogyan végig állva játszanak, jelenlétük olyan ünnepélyességet ad az estnek, ami feltétlen tiszteletet parancsoló – és… érdemlő. Majd bejönnek a prózai színészek: Szamosvári Gyöngyvér, akiben felismerem a hölgyet, akitől a jegyet vettük…, majd Téglás Márton. Őket követi Farkas Alexandra szoprán és Daragó Zoltán kontratenor. Végül egy fiatal hölgy: Király Eszter, aki a karnagy. Az átlagéletkor 24 lehet, vagy talán 24 és 4 hónap. Még meg se csendül semmi sem, amikor már azt kezdem hinni: van jövőnk.
Felcsendül a magasztos zene és ének, megszólalnak a prózai színészek ékes, veretes, ősi, közel hatszáz évvel ezelőtti magyar nyelven. A nyelv archaikus hangzása nekem átütő élményt jelent, teljes a feszült némaság a nézőtéren, Szamosvári Gyöngyvér símuló alt hangján kifogástalanul interpretálja a rendkívül nehéz szöveget, átéli és megjeleníti Mária tragikumát. Arcjátéka, szemei mindent elmondanak – nekem a Máté evangéliumából Pasolini édesanyja jut eszembe, aki ott Máriát alakította… Téglás Márton narrációja is remek, ők ketten jelentik a szót ebben az előadásban, ők az oszlopok, amin áll ez a produkció. Az oszlopok körül pedig hangok szállnak: egy spinto szoprán női hang és egy mágikus, egyedülálló kontratenor, akik Pergolesit a maga valójában elénk állítják és szívünkbe írják a passió kibírhatatlan tragikumát, mellesleg magának a szerzőnek az agóniáját is. Farkas Alexandráé a szoprán és Daragó Zoltáné a kontratenor. Három méterre ülünk a színészektől és zenészektől, szerencsésen az első sorban – ez a közelség lehetővé teszi, hogy az arc, a mellkas és a testpóz minden rezdülését észlelje a néző: a közel másfél órában oly mértékű művészi koncentrációnak és alkotói izzásnak vagyunk tanúi, amilyet keveset látni. A produkció vitathatatlanul felemelő szakrális élmény.
Páratlan a rendezői koncepció is, ugyanakkor kézenfekvő is a késő-középkori magyar nyelv és a barokk Pergolesi összeházasítása, valamint az, hogy épp olyan fiatal zenészek játsszák és éneklik a Stabat Matert, mint amilyen fiatal volt Pergolesi, amikor írta. Ez volt az utolsó műve, és a tradíció az, hogy 26 évesen, halála napján fejezte be: tbc-ben hunyt el, 1710-ben…
Az est végén módunk volt találkozni Szamosvári Gyöngyvérrel és Daragó Zoltánnal, akik csodálatos, közvetlen emberek, és szerencsés vagyok, hogy megköszönhettem nekik a ritka, rendkívüli művészi élményt.
Hang és szó – ez a két kifejezés adja a szójátékot: Hang(s)zó ugyanis a Térszínház ötletes sorozatának címe, ahol is zenét és beszédet ötvöznek és oratorikus feldolgozásban adják elő – ma 19 órakor megint, az előbb megírt helyszínen.
Kedves Olvasók, nem késő felkerekedni, hogy részesei legyenek e rendkívüli produkciónak!