Repertoáron volt: (feltöltés alatt)
Minél jobban összezsúfolódunk, annál távolabb kerülünk egymástól. Tömegsír lesz ami poliszunk. Demokratikusan megválaszthatjuk majd, hogy melyik pondró rágja át magát a baloldali szemgolyónkon, melyik a jobbon. Közös vakságunk nem lesz közös lelkiséggé. Sem bűnbánat, sem vezeklés, sem megtisztulás!
Színlap
Szereplők:
Oedipus, Théba királya - Kovács J. István
Karvezető - Balázsi istván
Kreon - Nagy Zsolt
Iokasté - Szamosvári Gyöngyvér
Tiresias - Zanotta Veronika
További munkatársak: Csiba Gergely, Kassai- Kaszás Imre, Bachraty Gábor, Csiba Grácia Virág, Szűcs Zsolt, Krizbai András.
Kar: Bartók Dániel, Boruzs László, Danszky Andrea, Kocsis Krisztián, Maros Zsófi, Mikó Zsófi.
Szcenika: Kovács J. István, Perger László, Zanotta Veronika
Zene: Emődi Györgyi
Rendező: Bucz Hunor
Ismertető
Oedipus, Théba királya nyomozni kezd: népét miért sújtják az istenek? Lépésről lépésre egyre bizonyosabb, hogy a városban dúló döghalál oka ennen maga. Küldetéses uralkodó ő, és bármilyen hihetetlen, a jóslat, ami elől futott, beteljesült. Minden nyomorúság okozójaként nincs más választása, mint a vezeklés.
Rendező naplója
Minél jobban összezsúfolódunk, annál távolabb kerülünk egymástól. Tömegsír lesz a mi poliszunk. Demokratikusan megválaszthatjuk majd, hogy melyik pondró rágja át magát a baloldali szemgolyónkon, melyik a jobbon. Közös vakságunk nem lesz közös lelkiséggé. Sem bűnbánat, sem vezeklés, sem megtisztulás!
Könyvtárnyi az irodalma annak, hogy a mai ember számára a hős helyett pojáca, a tragédia helyett a katasztrófa, az együttérzés helyett az elmagányosodás, a bűnbánat helyett a bűnbakszerzés, a vezeklés helyett a terhelő adatok megsemmisítése, a teremtő szó helyett ámító
szó(noklat), nép helyett lakosság, nemzet helyett szavazó- és adófizető bázis, nemzeti kultúra helyett az állam mindenkori ideológiája, hit helyett illúzió, balsors helyett pech, értelem helyett érdek, élet helyett lét.. adatott csupán.
Szophoklész tragédiája ma színre állítható-e? Leporolható-e mindaz, amit a kultúra farizeusai elegáns cinizmussal ráhintettek?
Oedipus, amikor végképp elszakad feleségétől, Iokastétól, az életadó anyától is elszakad. A Földtől is. Magától az élettől. Szabad. És mondja: "Vagyok, aki vagyok." Már csak az igazság vezérli.
Mindahhoz, amit a társulat színészei feltártak a próbák során, rendezőként én kevés vagyok. Egyet tehetek, szolgálom, ahogyan csak tudom munkájukat. Azt remélem, ha megvan a készenlét, nem marad el a segítség sem.
Amióta az Oedipust próbáljuk, a nagyanyámtól oly sokat hallott "a jegenyefák nem nőnek az égig" közmondás új értelmet kapott. Eddig azt hittem, hogy csupán a zsarnokok kevélysége, önhittsége és önistenülése kap benne fricskát. Most már tudom, hogy nagyanyám mosolyában, ahogy mindezt mondta, vagy inkább bölcs bazsalygásában mindannyiunk csöndes figyelmeztetése vala, hiszen királyok vagyunk mindahányan, és zsarnokai is csöpp életünknek... ha kell... ha olyannyira istentelenkedünk.
Videó
{source}
<iframe width="300" height="auto" src="http://www.youtube.com/embed/7y_aesKq2F4" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>
{/source}
Sajtó
Az erkölcs béklyójában
Csobog a Babits -szöveg. Ritka erény színpadainkon: a tagolás, az értelmezés, mi több a zeneiség ott lüktet a sorokban, ahogyan a színészek a gondolkodás természetességével kiejtik a szavakat. Ezúttal bárminél fontosabb, nem akárki, Babits, a nagy költő fordította. És az is ritka erény, hogy a Térszínház rendezője, Bucz Hunor nem fordíttatta újra az antik darabot, mint manapság divatos. Az Oedipus király babitsi magyarításában ott rejlik nyelvi kultúránk minden kincse.
És a rendező színészeivel ezt meg is becsülteti. Még a szereplők karaktere is kitetszik belőle.
Szophoklész tragédiáját a Térszínház stúdiónyi térségében, kicsiny játékterén úgy éljük végig, akárha Oedipus király palotájában szemlélnénk a történéseket. Egyszerű függöny mögé lépnek a szereplők, ha a belső termekbe vonulnak vissza, s az előcsarnokból, a nézőtéri sorok mellett jőve érkeznek a király elé járulók. Áttetsző kompozíció: szemközt a bűnök terhelte uralkodói otthon, hátunk mögött a polisz népe, a külvilág. A játéktér oldalán a hattagú kar. Emődi Györgyi a gregoriántól a zsoltárokon át a barokk hangzásokig szövi zenéjét a kar babitsi szövegére, szuggesztív kifejező erővel gazdagítván az adott jelenetek hangulatát. Gimnazista korú magánkórusa pedig a sejtelmes nüánszoktól a vészjósló atmoszférakeltésig tisztán-pontosan énekli a partitúrát. Az antik drámaíró triász legnagyobbja, Szophoklész remekmívű életműve nem egyébről szól, mint hogy az emberi vágyak, a lélek belső útja óhatatlanul ütközik a törvényekkel, nem egyszer épp a haza kíván áldozathozatalt. A sors megpecsételtetett, ahhoz, hogy helyreálljon az erkölcsi rend (lám ez Shakespeare-nél éppúgy érvényes), bűnhődnie kell annak, aki ezt végzetesen áthágta. Miként Oedipusnak. Nem tehet róla, hogy a jóslat, bármennyire is menekül előle, beteljesedik rajta: pusztulásra kitett csecsemőként, nevelt szülők fiaként, férfikorában, bolyongása közben, tudtán kívül leüti apját, visszakerül igazi szülőotthonába, megmentvén a várost királlyá emelik, s tudtán kívül feleségül veszi megözvegyült anyját, gyermekeket nemz neki, önnön testvéreit. A bűn posványa dögvészt okoz a városban, s amikor fülébe jut, körükben a bűnös, aki miatt szenvednek, magabiztosan, mi több, gőggel kutakodni kezd utána.
Kovács J. István mondatról mondatra jut egyre beljebb a szophoklészi szerep mélyére, puritán eszköztelenséggel, csak a legszükségesebb, ám annál nyomatékosabb taglejtésekkel érzékelteti kételyeit, haragra gerjedését, lassan fúródik lelkébe a gyanú, mint a szú a fába. A fölismerés, hogy ő a
bűnös, viharos lélekborzongással tölti el, és pergeti le róla egykori gőgjét, önteltségét, zsarnoki hajlamait, gyilkos indulatát, hogy megtisztultan vállalja az istenek által rászabott koldussorsot. Oedipus- Kovács J. István, az antik tragédiák követelménye szerint katartikus élményt fakasztva, az előadás végére fölmagasztosul. Méltó párja anyjának-nejének, Iokasténak a szerepében Szamosvári Gyöngyvér, aki szintúgy takarékos játékeszközökkel, majdhogynem puszta mimikával, tekintetének rémületével jelzi, mit él át a szeretett férfi elvesztésének fenyegető súlya alatt. A féltő szeretettől a rémületig játssza el az érzelmek skáláját. A karvezető Balázsi István tiszta szövegértelmezéssel, a költői távolságtartás szellemében vezérli az előadást, ad lendületet a cselekménynek. Nagy Zsolt Kreonként győzködi Oedipust a maga igazáról, Zanotta Veronika Tiresias szerepében pontos és szuggesztív a végzetes jóslat körmönfont tolmácsolásában. Éppígy rémületet közvetít a Hírnök s a Pásztor jelenése, akik a maguk "gyökérvalóságában" voltaképp az isteni végzetet hordozzák. A sors irracionális: a talányfejő Oedipus önmagában találja meg a gyilkost. A sorsdráma ezredévekre megszabja a lélektani nyomozás végzetes költőiségét.
Metz Katalin
Magyar Nemzet 2006. február 20.