Archív előadások

CSEBER, VEDER 
Sławomir Mrożek: Vatzlav / Térszínház 
2008.04.04. Szerző: Urbán Balázs

Mrożek: Vatzlav

CSEBER, VEDER 
Sławomir Mrożek: Vatzlav / Térszínház 
2008.04.04.
A negyven éve keletkezett Vatzlav felettébb ritka vendég színpadjainkon. Kérdezhetnénk is, hogy miért. Már legalábbis akkor, ha a lendületét alig vesztő magyar Mrożek-recepció felől közelítünk. Más nézőpontból viszont az a kérdés, miért játsszunk még egyáltalán Mrożeket? URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

A kérdésben rejlő inszinuáció nemcsak udvariatlan, de valamelyest igaztalan is. Mrożek dráma- és színháztörténeti jelentősége aligha vitatható - ám ez a történeti szerep ma sokkal egyértelműbben rajzolódik ki, mint az, hogy mit tudunk kezdeni e darabokkal. A mrożeki életmű elválaszthatatlan a lengyel irodalmi hagyományoktól; mindenestül annak a sajátos lengyel abszurdnak a szüleménye, melyet a nagy elődök, elsősorban Wyspianski és Gombrowicz művészete határoz meg. Mrożek drámái sokkal könnyebben megtalálták az utat az európai (és főként a magyar) színpadokra, mint elődeié. Miközben tematikailag, hangulatilag, egyes esetekben még stilárisan is követte Wyspanskiékat, következetesen redukálta az általuk teremtett formát. Megszabadította a lengyel abszurdot a nemzeti történelemhez kötődő szimbólumok követhetetlen sokaságától, az ontologikus szemléletet jellegzetesen közép-európai érzülettel és nagyon is konkrét társadalmi-politikai utalásokkal váltotta fel, szikár, szellemes prózává transzponálta a költészetet, a szürreális víziók helyébe morbid valóságot állított. Mindez lehetővé tette, hogy még akár a rossz Mrożek-előadások is szórakoztatóak legyenek, s tartós népszerűséget biztosított a szerzőnek.

Sławomir Mrożek 
Ám az utóbbi bő másfél évtizedben mind a társadalmi, mind a színházi környezet megváltozott. A sorok között olvasás, a színpadi kikacsintás varázsa elmúlt, a darabokban ábrázolt modellszerű élethelyzetek jócskán bonyolódtak. Maguk a szövegek is mindinkább elhasználódtak: szellemességük megkopott, újabb tartalmakat nemigen kínáltak. Az abszurd hangra fogékonyabb, a realista tradíciókat meghaladni kívánó rendezők számára Wyspianski és Gombrowicz ritkán játszott, tartalmilag összetettebb, nyelvileg poétikusabb, formailag változatosabb drámái sokkal komolyabb kihívást jelentenek. Ugyanakkor egyik-másik Mrożek-darab - elsősorban a Tangó és az Emigránsok - egyszerűen része lett a hazai színházi kánonnak (vagyis annak a pártucatnyi darabnak, melyet kevéssé fantáziadús színházigazgatók időről időre műsorra tűznek). Ám az ezekből az utóbbi időben megszülető előadások részint a puszta szórakoztatás, részint a színészi jutalomjáték felé tendálnak; a szövegek újjáértelmezésének, kreatív továbbgondolásának lehetőségéről egyetlen általam látott előadás sem győzött meg.

A Vatzlav azonban némileg más eset. Bár szárnyaló poézis, eredeti mondandó, formagazdagság e drámát sem jellemzi, csaknem szűz terep: alig-alig játszották színházaink, emlékezetes előadását aligha tudná bárki is felidézni. Talán ezért is érezhette úgy Józsa Péter fordító és Bucz Hunor, a Térszínház bemutatójának rendezője, hogy kellő csiszolással, faragással, átdolgozással létrehozható mai érvényű előadás a szövegből. S ennek a szándéknak van is alapja: az örök túlélő archetipikus alakja felkeltheti a nézői érdeklődést, a mű csavaros történetvezetése pedig egy ideig ébren is tarthatja azt. A mozaikos szerkesztésű, az első harmadában szüntelenül új szereplőket beléptető, a történetmesélést más és más aspektusból kibontó darab akár hálás nyersanyag is lehet, s Bucz végtelenül puritán, egyszerű jelzésekre támaszkodó, a didaxist kerülő, a befogadói gondolkodást feleslegesen nem elkönnyítő rendezése eleinte kétségkívül él is a szöveg kínálta lehetőségekkel. Ám egy idő után mind zavaróbbá válnak a túlságosan direkt allegóriák (mint a saját népük vérét szívó királyi denevérpár), másfelől egyre inkább érződik, hogy a sok csavar ellenére a történet jól körvonalazható nyomon halad: a diktatúrából szabadulni kívánó Vatzlav szüntelenül cseberből vederbe kerül, egyik diktatúra váltja a másikat. Egyik puhább, másik keményebb, de mind pusztítja az embert, a személyiséget.

Bucz Hunor 
Bucz Hunort jó ízlése megóvja attól, hogy napjaink Magyarországára direkt politikai utalásokat helyezzen el az előadásban, ám a játék kétséget sem hagy afelől, hogy az alkotók a vázolt alaphelyzetet a kortársi jelenre nézve abszolút érvényesnek tartják. Ami némiképp zavarba hozza a recenzenst. Természetesen bárkinek szíve joga úgy vélni, hogy napjaink Magyarországán olcsó kis látszatdemokrácia működik, de egyfelől a mrożeki diktatúráknak még a legpuhábbika is nehezen feletethető meg ennek az állapotnak, másfelől ha ez a társadalmi-politikai mondandó válik az előadás vezérmotívumává, mely strukturálja a második részben reménytelenül széttartó szerkezetű művet, új jelentést aligha fog teremteni annak, s így nem sok esély marad a mű poétikai erényeinek újrafelfedezésére, színházi érdemeinek felismerésére. A szimpla tanulságot ugyanis meglehetősen nehéz összetettebbé, ambivalensebbé tenni; ez ellen dolgozik részint a történet egyszerűsítésére, a csomópontok kiemelésére irányuló alkotói szándék, részint ama tény, hogy nemigen lehet a darabba olyan formát belelátni, melyet megragadva legalább stiláris szempontból többrétegűvé tehető az előadás.

Ágy az első felvonás felkeltette befogadói várakozást a második rész finoman szólva sem váltja be: leegyszerűsödik, ellaposodik, mind érdektelenebbé válik a játék. Lehetne talán a látvány segítségével a tartalmat ambivalensebbé tenni képes formát teremteni: e törekvés azonban fényévnyi távolságban állna Bucz Hunor rendezői alkatától, az általa képviselt puritán stílustól. Ágy viszont csak a kiemelkedő színészi alakítások tarthatnák élénken a befogadói érdeklődést - ilyet viszont a Térszínházban ezúttal nem látni. A leginkább perfekt színészi munka Benedek Gyula és Szamosvári Gyöngyvér népe véréből táplálkozó párosáé; az ő munkájukat éles stilizálás, lendület, erő, ám - a vállalt játékmódból szükségképpen következő módon - kevés árnyalat jellemzi. Kaszás Villő változatosabb eszközökkel, de halványabban, pasztellesebben festi a nehéz sorsú Jusztinia változó állapotainak stációit. Balázsi István és Zanotta Veronika játéka nem lép túl a mindent birkamód elszenvedő nép képzetéhez tapadó sztereotípiákon, míg a zsarnoki denevérek fiát játszó Csiba Gergely ígéretes kezdet után eltűnik az előadás kavalkádjában. Odypusz meglehetősen spekulatív módon színre rángatott alakjának a rendező lényegi jelentést, a szerepet játszó Kovács J. István súlyt, jelentőséget nem képes adni. Csuka János Géniusz jelenetét érthetetlenül túlstilizálja (mintha folyamatosan kikacsintana a nézőtérre), Barbárként visszatérve pedig a mobiltelefonos "újgazember" untig ismert kliséit hozza. A széttartó szálakat leginkább a főszereplőnek kellene összefognia, ám Nagy Zsolt ugyanazzal a kópés, enyhén cinikus mosollyal játssza végig az előadást, mellyel az első képben megjelenik - ami lehet ugyan jelentéssel bíró koncepció, de egy idő után felettébb unalmas, s meglehetősen érdektelenné teszi a figurát. Nagyjából ez a baj a produkció egészével is: a rendezői mondandó és a tudatosan felépített koncepció önmagában közel sem elegendő ahhoz, hogy a haloványan pislákoló drámát élővé, élményszerűvé, hatásossá tegye. És ezzel nagyjából vissza is tértünk a kiindulópontként feltett kérdéshez...
Szerző: Urbán Balázs

AZ UTOLSÓ MOHIKÁN 
Sławomir Mrożek: Vatzlav / Térszínház 
2007/12. Szerző: Tarján Tamás

Az utolsó mohikán

Mrożek: Vatzlav

AZ UTOLSÓ MOHIKÁN
Slawomir Mrożek: Vatzlav

Térszínház

Immár fél évszázad a boltozata és tanúja annak, miként futott fel hirtelen, ragyogott sokáig, majd kezdett fakulni, hunyorogni a kortárs lengyel és világirodalom egyik legformátumosabb alkotójának drámaírói csillaga. A több tucat színművet (is) számláló Mrożek-oeuvre a közép-kelet-európai abszurd politikailag és etikailag is bátor, esztétikai értelemben színházkatalizáló kiteljesedése volt fénykorában.

Híd, amely az abszurd felől a posztmodern irányába ívelve keskenyedett ugyan, de szilárdan állt. Maga a szerző Baltazár című friss önéletrajzában ekként ír: "Amikor [1963-ban, 33 évesen] Nyugatra távoztam, hét színpadi mű volt már mögöttem, de csak egy olyan volt közöttük, amelyik többé-kevésbé kitöltött egy színházi estét. A többi jelentéktelen írás, vagyis a repertoár szempontjából - különböző darabok egy-egy felvonása. Csak külföldön indult el a pályám, amikor nagyobb terjedelmű darabokat írtam, rendes három felvonásos drámákat..." Tehát így von mérleget: "Az 1963 és 1996 közötti időszakra emlékszem a legszívesebben... Végül itt [hosszas, vándorló emigráció, világpolgárság után hazatelepülve, 1996 őszén, ismét Krakkóban] láttam be, hogy az élet csak bizonyos ideig halad egyenes pályán. Idővel kissé görbül, majd végül bezárul a körvonal. Elértem azt a kort, amikor ez a változás már bekövetkezett. Ideje, hogy lemondjak mindenről, ami valamikor új és ismeretlen volt, mindenről, ami megérné a fáradságot. A folytatás olyannak ígérkezett, mint egy paródia lelkiállapotom poros díszletei között." A Baltazárból részint megtudható, miként alakult a további munkálkodás, mely egy súlyos betegség támadását is visszaverve hozta gyümölcseit, s teremtette többek közt ama Baltazárt, akit Mrożek alteregójának, énje kivetülésének tekint. (Tudatta ezt nem is oly rég, Magyarországon jártakor is.)

Kaszás Villő | theater.hu fotó - Ilovszky Béla 

Bár az író - álszerénység nélküli önbecsülése és szigorú önkritikája mezsgyéjén - a szűkebb mozgástér mellett döntött, az újabb (hazai) Mrożek-premierek egyelőre nem szívesen számolnak az életmű klasszikus tragigroteszkjei (s az egész Mrożek-drámavilág) átértékelődésével. Halványan érzékelik ugyan, hogy mind a Mrożek-darabok hatásmechanizmusát jelentősen befolyásoló korábbi, szabadsághiányos politikai konstellációk, mind az abszurd és a groteszk dráma pozíciói alaposan (ha összességükben nem is egyértelműen örvendetesen) megváltoztak - mégis az évtizedekkel ezelőtti Mrożek-nimbusz és -hangvétel minél kevesebb módosítást elszenvedő fenntartásában vélik érdekeltnek magukat. Az író is konzervatív lett időközben. Egy 1993-as színműve - Szerelem a Krímben - végére tíz paragrafust biggyesztett, melyeket semmiképp nem szabad áthágni (szent a szöveg, a jelenetek sorrendje, minden instrukció stb.). Persze nevetett is önmagán: ha a színház megjelentetné a szöveget (kötelezően a paragrafusokkal!), "A publikáció címe lehet tetszőleges is, teszem azt: Megőrült a szerző avagy Az utolsó mohikán."

Helyénvaló, hogy társulatainkon nem lett úrrá a lemondás arról, ami valamikor új és ismeretlen volt, s változatlanul bíznak benne: megéri a fáradságot a Tangó, az Emigránsok zsenijének ismert vagy kevésbé ismert szövegeivel való birkózás. Viszont kétségessé, bizonytalanná, avíttá lettek az egykor újszerű közelítésmódok. Elgondolkodtató, hogy - emlékezetem szerint - utoljára kilenc esztendeje, 1999 februárjában a Bárka Színháznak, Bérczes László rendezőnek és három színészének sikerült létre hívnia (akkor még a Józsefvárosi Színház nyújtotta kaotikus játszóhelyen) valóban értékes Mrożek-interpretációt, a Mulatságot (mely máig műsoron van, s a szerepcsere játékán is átmulatta magát).

A Vatzlav a pálya korai dokumentuma. 1968-ban íródott. Hamarosan lefordították angol nyelvre. Könnyebb hozzáférhetősége mellett a napi valóság aktualitásai is feltöltötték: konkretizálták elvontabb intencióit. D. Molnár István azt írja a Lengyel irodalmi kalauz (1997) lapjain: "Az 1970-es évekbeli drámák ritkán foglalkoznak a jelennel. Csak Mrożek Vatzlav című műve vet igazán számot a Gierek-rezsim valóságával." Edward Gierek (van-e még, ki e nevet ismeri?) csak 1970- ben lett (és 1980-ig volt) a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, tehát a rabszállító vitorlás hajótörésekor megmenekülő és megszabaduló, új életet kezdeni igyekvő címszereplő eredetileg nem a Gierek-féle "Lengyelország- börtön" foglya, s valószínű, hogy az író modelldrámáit sosem egyetlen személy nevével leírható társadalmi rendszerek, hanem jelenséghalmazok ellen fordította. 1972-től, amikor a mű játszás- és sikertörténete lendületet vett, természetesen a szabadságkorlátozottság konkrét politikuma, 1981-től a még súlyosabb, sötétebb lengyel fejlemények is beleértődtek abba, hogy Vatzlav legnagyobb öröme: hazája partjaitól a lehető legtávolabb lett kis híján a tenger martaléka - de nem lett, mert ő, csupán ő megmenekült, utolsó fuldokló honfitársát veszni hagyva, hogy az emlékeztető, terhes jelenlétével ne zaklassa a rögtön eltervezett nagyszabású újjászületésben. A főhős tehát úgy kezdi második életét, hogy egy (politikai) foglyokat termelő ország láncaitól véletlenszerűen szabadulva rögvest (közvetve) gyilkol. Nem kell sok idő ahhoz, hogy maga legyen célpont. Ismét.

Bucz Hunor ezúttal is akkurátusan, az értelmezés érdekében komoly bölcsészeti és bölcselői apparátust mozgatva látott munkához a Térszínházban. Illő alázattal, mégis szuverénül. Okfejtései több fórumon hozzáférhetők, s változatlanul hű ahhoz a gyakorlathoz, hogy az előadás végeztével, egy pohár tea mellett, gondolatcserére invitálja a közönséget. Felismerte, hogy a Vatzlav a töredezett, összefüggéstelen cselekmény nem lineáris volta folytán hagyományos dramaturgiával és instrukciókkal nem jeleníthető meg. A tragikus irónia szükségességéről és játékbeli főszerepéről is meggyőzte színészeit. A fordító - a darabot mintegy házhoz szállító - Józsa Péter segítségével húsba vágó adaptációs módosításokat hajtottak végre a magyarországi ősbemutató sikere érdekében. Kovács J. István versei, a Térszínház kicsinységére történő utalások, a magyarítás néha csak átsuhanó nyelvi és szituációs jelei mind a színmű "megfiatalítását", helyhez csatolását, s főként a kritikai, moralizáló struktúra átvilágítását igyekeztek szolgálni. A csontig csupasz (hátul fekete függönnyel lezárt) térben játszódó első rész során a jelenet- és játékszigeteket képző rendezői eljárások nem is maradtak eredménytelenek. A mellérendeléses technika ugyan nem fedte el Mrożek virtuóz nyelvi öngerjesztésének relatív ürességét, s a folyton újrainduló eseményfolyam, a semmiből elő- és beléptetett furcsa figurák csapata is okozhatott megértési nehézségeket, de Bucz, mint a levelezési sakkozó, jól játszott a várakozásra, borítékolásra, s alig ötvenöt perc múltán a "majd a második rész!" reményével engedte ki a teremből levegőzni nézőit.

A szigeteléshez Nagy Zsolt (pár percig Rigó Csaba Dániel, az álmélkodón holtsápadt Fuldokló társaságában) azzal is megadta az alaphangot, hogy már nem fiatal Vatzlavot karakterizált, akiből még melldöngető hurráoptimizmusa, második világrajövetelének infantilizmusa sem képes gyanakvás, aggodalom nélkül előszökni. (A szerepet sokszor fiatal művészre osztják, ettől a rab múlt salakja és az állítólag szabad jövő tüze más viszonylatba kerülhet.) Kitűnő a hajótörött életépítő illúzióit mihamar letörő Denevér és Denevérné kettősében Benedek Gyula és Szamosvári Gyöngyvér animális, erotizált kiskirályi sürgés-forgása, settengése, vérivóra festett szájuk vonaglása. (Az egyszerű, alkalmatos jelmezeket Zanotta Veronika tervezte - valószínűsíthetően tehát a hatásos batman-, batwoman-, vak- és medvemaszkot is.) Denevérék fia (Jozsó) szerepében Csiba Gergelynek már nehezebb belaknia egy újabb szomszédos szigetecskét (a felhorgadt családi lázadóét). Csuka János fehérbe-aranyba tekerintve megint egy más törpeuniverzum mint Géniusz, lába előtt a nevében az igazságot-jogot hordozni látszó Jusztinia lányával, a szempilla-lesütögetései révén valamit előre jelző Kaszás Villővel. Maciej és Fácán bohócos (in memoriam abszurd dráma) duóját Balázsi Istvánnak és Zanotta Veronikának vízen járva kell eltáncikálnia: a darab nem ad szárazföldet talpuk alá. Mert az csupán egy szókép (vagy egy természeti jelenség) vulgarizálása, hogy méltóságos Denevérék - kórházi környezetben - "a nép" vérét szívják (a nép pedig tűr, s mint a népmesében, szeretné "meglátni" az igazságot). Nekik a szünetre, a szünet végére is jut a pótcselekvésből, ám ez csak látszólag, erőltetve növeli a sziget/tenger felszínét.

Zanotta Veronika és Balázsi István | theater.hu fotó - Ilovszky Béla 

A második rész aztán feladja. Nemcsak a leckét, hanem a játszmát is. Nem Bucz, nem a társulat, nem Mrożek adja fel, hanem a saját szerkesztetlenségébe zavarodó színmű, amelyet az előadás problematizál ugyan, a problémát legalább gordiuszi módon megoldani azonban nem képes. Szavalás, pátosz, duma, cirkalom uralkodik el a vörös függönyével, akasztófáival immár bedíszletezett, teátrálissá tett második részen (a Denevér házaspár és a Maciej-Fácán emberpár is részben néző már ekkor). Felbukkan a Barbár (hozzá Csibának nincs olyan segítő-játszó öltözéke, mint a Géniuszhoz), felbukkan Odypusz (Kovács J. István dikciója a világtalan maszkja alól is tisztán szól), felbukkanhatna más is, végeérhetetlenül. De nem: csak egy újszülött. Jó, hogy Mrożek nem írt még egy részre elegendő anyagot, mert a kifejlet (a szellemi elektromosság majdnem teljes feszültségcsökkenése) így is feszélyező.

A vállaltan széteső epizódok közt vesztegel a néző. A lengyel/magyar szereplőnév- keverés fejtörésre készteti az esetleges párhuzamokat illetően. Maciej oldalán Fácán: a fordítás két név-nyelven beszélteti a párost. Odypusz: lengyelesen írva (bár ez kiejtve már édes mindegy), Denevérék: -vér-esen magyarul. Vatzlav - ő maradt Vatzlav. Nem jön le a (királyi?) név (László) hatalom, dicsőség alapjelentésének megcsúfolása, se más (a lengyel publikumnak természetesebb) asszociáció. Viszont belehallható akár az egyik legismertebb Vacláv, az orosz (de Varsóban megkeresztelt) Vaszlav Nizsinszkij (Nijinsky), az emigránsnak, hajótöröttnek is nevezhető zseniális táncművész sorstragédiája. Vagy más.

Az előadás legszebb perceit Karsai János tanítványai szerzik. A három mozdulatművész játszhat (zöldeskék kesztyűbe bujtatott kézfejét hullámoztatva, hosszú kék homlokpánt-sálat szállatva) tengert, lehet az erőszakszervezet egyenruhása, vagy állhat egyszerűen sorfalat a bejárati ajtónál: velük, általuk a rendezés és a koreográfia a színpadi tényezővé lényegült testek nyelvén beszéli el az ember antropológiai és ontológiai árvaságát, az emberi lény végzetesen kettős természetét. Azt, amit a színészek a sokszor üres szavak terhétől roskadozva csupán időnként adhatnak tudtunkra.

TARJÁN TAMÁS

Criticai Lapok 2007/12.