Repertoáron volt: (feltöltés alatt)
Két magunkfajta ember várakozik egy fa előtt. Egy útmenti fa előtt, és várják Godot-t. És Godot nem jön. Évezredek óta nem jön, csak üzen. Mégis várják őt, és mégis várnak rá, mert ez a várakozás maga az élet.
{tab=Színlap}
Kolozsvári Grandpierre Emil és Lukácsi Huba fordítása
Szereplők:
Vladimir - Balázsi István
Estragon - Kovács J. István
Pozzo - Nagy Zsolt
Lucky - Csuka János
Kisfiú - Dávid Gáspár
Dramaturg: Lukácsi Huba
Szcenika: Zanotta Veronika és Kovács J. István
Tevező: Perger László
Zene: Dénes Roland
Asszisztens: Szamosvári Gyöngyvér
Rendező: Bucz Hunor
{tab=Rendező naplója}
Két magunkfajta ember várakozik egy fa előtt. Egy útmenti fa előtt, és várják Godot-t. És Godot nem jön. Évezredek óta nem jön, csak üzen. Mégis várják őt, és mégis várnak rá, mert ez a várakozás maga az élet.
Amikor a társulatnak felolvastuk a darabot, H. volt Estragon, én pedig Vladimír.
H. jelenléte teremtő feszültség. Lábát, kezét törékeny teste köré fonva eltűnik végtagjai között, csak homloka világít, és megrebben a keze, vékony, hosszú ujakkal vezényli Beckett zenekarát.
Az egyik próba után H. így fordult hozzám: "Lassacskán kezdenek értelmetlenné válni ezek a fogalmak: abszurd dráma, feketehumor, elidegenedés, egzisztencializmus... Beckett számára a tér szakrális tér, a színház pedig szakralitás. Jó előadás lesz, ha Godot is úgy akarja." Már elköszöntünk, de még utánam kiáltott: "Mi benne az időszerű? Az idő. Az idő fogjai vagyunk mindannyian. De van feltámadás."
Szerettem volna, ha a bemutató ádventben van. Ebből aztán nagy vita lett a társulati megbeszélésen. H. ült, ült csöndességében, sokáig nem szólt egy szót sem, s amikor kifogytunk az érvekből, csak ennyit mondott: "Ádvent az egész élet."
A francia és az angol változat egybevetése is meggyőzött minket arról, hogy Samuel Beckett igazi színházi alkotó. Az angol változat egyszerűbb, pontosabb. Az író minden fölöslegeset kihúzott. Megszabadult a historikus, miliőteremtő, félreértésre módot adó mondatoktól. Tetten érhető a francia ősbemutató és az azt követő előadások tapasztalata.
Egyszer így fordultam H.-hoz: Beckett óta egészen máshogyan kellene játszani Csehovot. Homloka közepéig szaladt szemöldöke, föltartotta mutatóujját, és csak ennyit mondott: IS!
Sokat bohóckodtunk: "Ember várj, és bízva bízzál!" - köszönt rám egyszer, mire én: "Az élet célja, a várás maga. Ször Godot."
Vagy, egy késő esti beszélgetésünk: "Ször Sámuel?" - csengettem rá a telefont. "Uji" - válaszol tört franciasággal. "Az író úr hogy áll Jézus példázatának dramatizálásával?" - teszem föl a talányos kérdést. De vág az agya H.-nak: "Az igazgató úr csak nem a tíz balga szűzre gondol?" "Még kérdezi?" támadom le. "Most már nyugodtan kérdezhetek, mert megvan." - válaszol. "Hogy , hogy megvan?" - hökkenek meg. S így kuncog vissza: "Benne van a Godot-ban."
H.: Huba, Lukácsi Huba. Az előadás dramaturgja, az angol változat magyar fordítója. Negyedik évtizede tanár. Választékos ízlésű író, műfordító. Évekkel ezelőtt rögzített népdalfelvételeit máig sugározza a rádió, és redezőként is nevezetes, hiszen a Latinovits Diákszínpad alapítója, és évente megrendez diákjaival egy klasszikus színjátékot. Mintha Babitsék nemzedéktársa volna. Lukácsi Tanár Úr kilépett az időből.
Sir Samuel Beckett! Köszönöm a találkozást. Vele van reményünk Godot-ra várni.
{tab=Fotók}
{tab=Videó}
{source}
<iframe width="300" height="auto" src="http://www.youtube.com/embed/GDWQxFRlp7o" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>
{/source}
{tab=Vendégkönyv}