!!! Támogassa a Térszínházat adója 1%-ával !!!
A kedvezményezett neve: TÉRSZÍNHÁZ EGYESÜLET
A kedvezményezett adószáma: 19637396-2-42
részletek
  • 50 éves a Térszínház
    50 éves a Térszínház

    1969 - 2019

  • Szophoklész: Antigoné

    Szophoklész: Antigoné (Tragédia) - "Kreón: Holtan se méltó szeretetre gyűlölőnk. Antigoné: Az én vezérem szeretet, nem gyűlölet. Kreón: Vezéreljen az Alvilágba: ott szeress!"

  • Moliére: Tartuffe

    Az érzések kuszasága és a szeretetnek álcázott önzés a társas színlelés förtelmes színterévé teszi Orgon otthonát. Ezt használja ki Tartuffe, az álszent. A szétzüllött család esélyteken a profi szélhámossal szemben.

  • Weöres Sándor: A holdbeli csónakos

    Vitéz László a kiszolgált katona és felesége, Markotányos Rózsi történelmünk viharait idézve a mítikus őshazába vezetik a nézőt, hogy az ifjúság nagy kalandjáról, a szerelmesek bujdosásáról, hányattatásáról és egymásra találásáról meséljenek.

  • Bornemisza Péter: Magyar Elektra

    „Bornemisza Péter az ő víg kedvében…” A víg nem csupán azt jelenti, hogy mulatságos, jókedvű, derűs, hanem azt is, hogy vigasztaló. A vigasztalást a reformáció kezdetének ötszázadik évében a hitünket szolgáló reformátoroktól kapjuk. Ezért tűztük műsorra a Magyar Elektrát.

 
Kabdebó Lóránt:
 Klasszikus magyar író a színpadon
(Határ Győző A ravatal című komédiája)

 

határnetcsík2015jan

 Egyik kerek számú születésnapján, amikor a Miskolci Egyetem díszdoktorává avatta, elvittük megmutatni a felújított Miskolci Nemzeti Színházat a nagy írónak. Üres nézőtér. De mi a színpadra vittük fel, majd fényt kapott az enyhén felhúzott függöny elé kikísért néző. Aki elkezdte a hanghatásokat próbálgatni, majd megtetszett neki a szituáció, elővette egyik drámakötetét, és némely részletet felolvasott. Csak úgy játszásiból. Majd pedig elkomorodott. Nagy művészt kétszer láttam elkomorodni életemben: Barcsay Jenőt, akinek megmutatták az évtizedek óta ott pompázó Hincz Gyula-falrajzot az egyetemen, a maga csodálatos mozaikját pedig deszkák között raktározva méltatlan helyen fedezte fel. Csak ennyit mondott: Ha én egyszer egy ilyen falfelületet kaphatnék! El se ment az avatására. [Azóta persze a Könyvtár előcsarnokának nemzetközi hírességeknek mutogatott dísze! Csak később tudtam lecsalogatni a mestert Zsidai Jóska barátommal, a könyvtár igazgatójával, aki akkor Terplán Zénó, az egyetem ma már mitikus hírű valahai professzora és egyik vezetője társaságában nagy reverenciával fogadta.] És aztán hallottam Határ Győző sóhaját: annyi drámát írtam, és bár egyszer be is mutatnának közülük legalább egyet. Milyen jó lenne ezen a színpadon! Milyen „kevés”, milyen sokat jelenthetett volna e nagy embereknek életük során. Erre gondoltam, amikor megkaptam Bucz Hunor társulatának, a Térszínháznak a meghívását.

 
Gondolom Győző is örült volna, ha hallja a szövegeket, a rendezői ötleteket, amint a maguk tűzijátékszerű forgatagában elszórakoztatták a nézőket. És közben el is gondolkoztatták. Lehet, hogy akik nem jöttek el, azokat maga a cím riasztotta el. A ravatal. És hát egy szép glancolt koporsót szemlélni egész előadás alatt? Persze meg lehet ezt is szokni. Hiszen mindnyájan így élünk ezen a földön. Végességünk tudatában. És így bohóckodunk, szellemeskedünk, gyilkolunk másokat, de ugyanakkor szeretünk, szeretni akarunk, és dolgozunk is. Szóval: élünk. Ágálunk az élet színpadán, ahogyan azt a régiek mondták volt. Nos, ez az élet színpada vibrált itt egy előadás terjedelme idejére.
 
 
Bűn és bűnhődés – visszhangozza az előadás Dosztojevszkij sugallatát és a rendező ötletességét. Mert hát, kedves nézők, bűnösök vagyunk, akár a többi nép, bűnösök vagyunk, akár a többi emberek. Persze kis bűn – kis büntetés; nagy bűn… Hát ki tudja milyen büntetés. Mert ha kiszámítjuk, egy Hitler-Sztálin formátumú tömeggyilkos is legfeljebb csak élete 4 %-ában tömeggyilkos. A többiben éli a maga természetes és nem bűnös mindennapi életét. És ezt a mindennapi életet mutatja be ez a tűzijáték, ahol a bűnös sem bűnös, az ítéletvégreható sem végrehajtó, a nézőközönség is „hajlik mint a nád”, hol ezt élteti, hol azt.
 
Élni tudni kell. Vajon tényleg lehet ezt tudni? A színpad két oldalán van két természetes, semmivel nem törődő lény: egy vízárús cigánylány (Szamosvári Gyöngyvér) és egy öreg székely atyafi (Szabó János). Az egyik a Bibliából kikeresett vízzel kapcsolatos szavakkal árulja a friss-üdítőnek feltüntetett vizet, az „élet vizét”? – netán. A másik oldalon az öreg székely, mint az élet közhelyeit durrogtatja a legismertebb közhelyeket. Poénokat? Vagy élettapasztalatokat? Ez a két eltalált figura az élet színpada itt. Az általuk rögzített körülmények között élünk. Kell élnünk. Mert ha ők elnémulnának, akkor a tömeggyilkosok győznének. Akkor tragikus lenne ez az életmenet. De amíg ők megszólalhatnak, amíg meg van a lehetőségük az Édentől Keletre keretbe foglalni ezt az idevetült életet, addig megmarad a játéktér. Addig él az emberiség. Ők az igazi természetes emberek: primitívek, földszagúak, felszínesek, – de akik mégis a leginkább képesek az élet értelmét megmagyarázni ezzel a mindennapisággal a számunkra. Pedig közben ott súrol mindnyájunkat egy maszkos balettáncos, maga a halál angyala. Hajlékony, kedves mozgású, mindenkire figyel, mindenkit kísér. A mozdulatlan ravatal kiegészítője a mozgékony emberkísérő. Meg sem szólal, mégis uralja a terepet, adja a darab metafizikumát (Mímes [lélektükör] – Vajai Flóra). A testi léttel szemben a szellemi csodát. Ők hárman a darab háromszögelési pontjai. Ebben a keretben játszanak az emberek a maguk bűneivel és mégsem bűnhődéseikkel. Ragyogóan összefogott színpadképen (Perger László), pontosan kiszámított világítási effektusokkal (Mészöly Géza), jellegzetes jelmezekkel jellemeket alakítva és átalakítva (Horner Anikó), nagyszerűen működő koreográfiával szinte a szöveget visszhangosítva, egyben alig észrevehetően az előadáshoz simuló zenével (Bucz Magor), amely valójában a metafizika mozgékonyságának, balettszerűségének kiegészítője.
 
 
Kezdődik egy hulla árverésével, amit a legnagyobb téttel maga a gyilkos vesz meg, ezzel magára véve egyúttal a temetés procedurájának végigcsinálását (Csuka János). Mintha Auerbach lipcsei pincéjében, a Faustban mulatoznánk, ahol „eladó az egész világ”, melyet Mefisztó vezényel (?, inkább asszisztál hozzá!) (Árverező tanácselnök – Turi Bálint). A temetést fel lehet váltani szeretkezéssel, és minden pénzért megvehető, kikerülhető, elérhető (Valószínűtlenségi Kifogás [frigid szépség domina] – Papp Annamária; Filoméla, az áldozat lánya [szemérmes-buja] – Tímár Tímea). Csak egy nem: a hulla feltámasztása. Hiába jelenik meg Heródes Apostol (Kovács J. István), mint a Tragédia római színében a mulatozó haldoklók között Madáchnál Péter Apostol, itt valami hiányzik a Feltámadáshoz. Hiányzik az „eszme”. Amíg a száz %-os életben képtelenek a résztvevők a 4 % bűnüket a maga súlyosságában vállukra venni, addig hiába élnek a cigánylány és a székely öreg földjén, hiába vezetné őket a szellem metafizikája, addig ugyanolyan tehetetlenek, mint Heródes Apostol, és ugyanolyan hullák, mint a koporsó erőlködve fel-felemelkedni akaró bábuja.
 
Aki az életében a maga adódó bűnének súlyát nem tudja értékelni, addig a büntetést sem veheti magára. Tengnek-lengnek, mint Villon akasztott figurái a szélben, Szász Endre metszeteiben. Sem életük, sem haláluk. Senkihez nem tartoznak, senkivel nem kapcsolódnak. Lengenek és üzletelnek a saját ravataluk körül. Temetetlen halottak, vagy inkább halott temetetlenek. Ahogy a rendező itt meglengeti nagyszerű ötletelésével előttünk.
 
 
Határ Győző játszik a szavakkal, versszerű dallammal mondja a figurákból kilehelve a semmit, Bucz Hunor pedig ezeknek a szavaknak szöveget ad a szájába, lengeti előttünk. És hirdetik mindketten: ébresztő, ébredjetek. Az igazi metafizika: mindenki ébredjen bűnének formátumára. Vegye magára magába a büntetését. Akkor találkozhat azzal, aki ott kíséri, aki minden mozdulatának árnyékként kísérője. Akkor már nem mögötte táncolna, hanem egyesülhetnének. De ez, itt, most, – ezen a színpadon: lehetetlen. Pedig ott lenne a lehetősége. Ezt a lehetőséget adta emlékül Bucz Hunor rendezése. Ezzel a lehetőséggel mehetünk vissza, mindennapi életünkben. Bele, amiből ki szeretnénk licitálni magunkat. Lehetne? Lehet!
 
 
Páskándi után Határ Győző. Elfeledésre ítélt színpadi szerzők? Bucz Hunor rendezőként csodát tesz: a szójáték és szövegezés mestereit színpadra segíti, élő színpadot ad át nézőinek, felkelti érdeklődésüket, és nem engedi önmagukban távozni. Velük ereszti a metafizikát: vegyétek magatokra bűneiteket, mert ennek súlyát megérezve lehettek csak élő emberek.
 
[2015. március]