Színháztermi előadások

Micsoda társszerzős színház lehetne! Páskándi Géza keserű valóságismerete, nyelvi zsenije, és filozófiai gondolatisága együtt mily csodás ihletője ennek a gondolkodva játékosan önmagunk valóságos mikéntjére ébresztő színházi társulatnak. És milyen ihlető lehetne az író számára egy-egy megvalósuló előadása, micsoda újabb és maibb ihletőt nyerhetett volna még ma is nagyszerű írónk, amint régebbi szövegeit is a legmaibb mába sugárzó, és egyben bele vágó előadásokhoz segíti.

Valaha, a hetvenes évek elején itthon első ízben adott hírt Páskándi talán legklasszikusabb színdarabjáról, a Vendégségről a miskolci Napjaink című folyóirat, amelynek kritikai rovatát az Eötvös-collegium-beli kritikai írási szemináriumon gyakorló egyetemista tanítványaimmal alakítottuk pár éven keresztül. Abban a kritikában csak a címadás volt a szerkesztő – jómagam – beavatkozása az épp akkor nyomdafrissen hozott kolozsvári Korunk folyóirat szövegközlése és a körülötte kibontakozott vitákra reagáló írás kialakításában. Kollegám – mert tanítványaimat én mindig is egyenrangú kollegaként kezeltem, fogadtam társaságunkba – pontos ismertetést adott mind a Páskándi-drámáról, mind a körülte kialakított kicsinyes értetlenségről. Mindezek ismeretében mindnyájan meg lehettünk győződve arról, hogy a kevés magyar klasszikus értékű dráma egyike született meg. Benne fogalmazódott meg a huszadik század legpontosabb önismereti felfedezése: a szabadság – választás árulóink közül. Lehet, hogy Páskándi Géza már akkor is megszemélyesítve ismerte barátainak, vele egyenrangú alkotó társainak háttér-ténykedését is. Lehet csak sejtelme volt ezekről. Ma már nem kérdezhetem meg. Ma már csak emlékezhetek arra, amint aznap másodjára találkoztunk Kolozsvárott, délután, apám iskolavárosából, Szamosújvárról hazatérve, és ő ezzel a kérdéssel fogadott: Láttad a börtönt? Persze – válaszoltam, hozzátéve: –, Rózsa Sándor sírját is. Hiszen hosszú élete végén, amikor rabként elhalálozott, anyai dédnagyapám, a város tisztiorvosa vágta le a fejét, és tartósítva „küldték el a királynak”. Ahogy apámék, meg Barcsay Jenő bácsiék legendás elbeszéléséből gyermekkorom óta tudni véltem. Hát akkor tudd meg, hogy ’56 után én három évet töltöttem ebben a börtönben! Majd hozzátette: a másik hármat meg a Deltavidéken. Végülis élhetne még közöttünk, ha ettől a hat évtől megkíméli sorsa? De vajon megírhatta volna a huszadik század lényegéről a legmélyebb igazságot, ahogy azt a Vendégségben elmondta nekünk? Az igazságért felelős tisztségviselők vajon belegondolnak-e, akár mostanában is, hogy mi függ döntéseiktől? Mennyit rövidül meg értékes emberek alkotó élete utóbb? Vagy csak azt számolják, az igazságtalan tapasztalatok esetleg milyen értékes irodalmi emlékekkel „jutalmazhatják” mulasztásaikat? Érdem ez is. Mondjuk, az irodalomtörténet hálája számon tarthatja embertelen döntéseik – vagy csak „törvénytisztelő” közömbösségeik – következményeit. Páskándi esetében vajon mi a súlyosabb: a remekművek kiváltása, avagy életének lényeges megrövidülése? Egyszer ezen is el kellene gondolkozni. Valaki biztos felveti az elkövetkező magyar évszázadok során. Ha nem, marad az örök vágykép, a Giudizio universale, a Sixtusi Kápolna falán.

Ezeket már átgondolva írhattam én valaha a kritika fölé: Európai szintű dráma.És gondoltam összehasonlításként jó szerzőkre és árulókra egyként. A tiszta Camus-re és a Moszkvára tekintő Sartre-ra. Ma pedig oda teszem melléjük mérceként: Beckett alkotásait is. Meg is kaptam érte a magamét a következő pártközponti értékelés alkalmából. Nem letolást, hanem megmosolygó, lekicsinylő leértékelést. Meg nem rendített, mindmostanáig vállalom akkori értékelésemet – értékelésünket.

A baj csak az: a Vendégség és Páskándi erdélyi trilógiája nagyságával elfedi a Páskándi-életmű csodáját. Amiben mindennapi életünk „apró” elbukásai, kiszolgáltatottságai, szabadságtól megfosztottságaink sorozatos jelenetei csillannak fel briliáns fényességükben. A most bemutatott Kalauz nélkül című darab a maga nemében ennek a sornak nagyszerű-zseniális megjelenése. A szabadság nélküliség állapotának bemutatása. Amikor az ember önként és boldogan mond le a szabadság metafizikai lehetőségéről. Amikor a szabadság elárulói megdöbbenésükre ők maguk keresik és konzerválják a szabadság elvesztettségének állapotát. Amikor lapos morbid közhelyek szlogenesedve életelvekké válnak. „Az asztal ugat, az abrosz nyávog”… és így tovább. Fenyegető erővel elismétlődő vezényszavak, amelyeket semmi nem igazol, mert nem igazolhat – mégis mértékké válnak. Ekkor már szabállyá válik: ezt a törvényt tisztelni kell. Melyeket a kényszerűen elfogadók azután már maguk terjesztik tovább, fogadtatnák el újabb döbbent megfigyelőkkel. Ceauşescu? Sztálin? Hitler? Akár egy kocsmai vámszedő is! A kicsiség erőszakos behajtói. Alkalmi „kalauz”-önjelöltek.

Áll vagy megy ez a vonat, amelynek egyik fülkéjében megtörténik az erőszaktétel a józan ésszel megérthető valóságon, majd mindezt rá akarják kényszeríteni a természetes életet élő normális szemléletű ember világára? Élet vagy halál az ára ennek a kettős esélyűségnek. Mely mindkét valódiságában egy olyan abszurd teret foglal el a maga számára, amelyben a kicsinyes kiszolgáltatottság válik gyakorlattá. Szabályozottsággá!

És itt lép a „szerző távollétében” a társszerző szerepébe maga a színház, amely ennek az abszurd térnek valódi „értékét” fedi fel. Beleépül ebbe a kétrészes jelenetsorba, a vonatkupé abszurd terébe valóságos értéke, egy másik abszurd Páskándi írást lobogtatva, az Őszinte pillanatot. Amikor az emberek megkönnyebbülnek, kiadják magukból mindazt, ami nyomasztja őket, ami „megfekszi a gyomrukat”. Az egész kicsinyes kiszolgáltatottság átlényegül valódi értékrendjére: az illemhely falfeliratainak világává. A darab rendezője, Turi Bálint itt remekel, a szerzőhöz méltó darabot ajánl fel közönsége számára a színház nevében.

A nézőkkel szemben egy nagy falfelület, vécéfirkákkal teleírva. Maga a rendező gyűjtötte össze Páskándi-idézetekből és valóságos falfirkákból. Itt vagyok, hirdeti ez a fal, – nézzetek szembe magatokkal. Érdemes volt az előadás alatt nemcsak a darabot nézni, hanem az elhangzó abszurdoidnak feltűnő szövegek elhangzása során, vagy egy-egy falfirkával való szembesülés idején – miként reagálják le maguk a nézők saját kiszolgáltatott esendőségüket. Amikor beledöbbennek, hogy legyenek is bárkik, akár a legméltóságosabb nagyságok, avagy a legbutább nézőközönség, tudomásul veszik, hogy ők maguk a legkiszolgáltatottabbak. A szerepben lét és a szereptelenség egyszerre átélői. Amint a legkarakteresebb szereplő, Balogh László Takarító, a „vécésbácsi” elkiáltja: szörnyűség, szégyentelenek. És hirtelen szörnyűség közepette érzik magukat, szégyentelennek tartják önmagukat – beledöbbennek tehetetlenségük értelmetlenségébe.

 „Kellene egy ISTEN föntre

  Kellene egy ISTEN lentre”

Ez már Páskándi szövege. Ez keretezi be a „firkatúra” falat. És ez hitelesíti a rendező saját elképzelését, amint a természetes észt képviselő vidéki fiú kivégzését követően elsötétedik a szín, és a „firkatúra” helyén átvilágítanak ez egész előadás alatt hiányzó, bár ott lappangott óhaj-betűk:    J É Z U S  É L.

Ennek a hiánya éltette a kicsinyes abszurdnak feltűnő tér nem is abszurd, csak jellegtelenségre kárhoztató, firkatúra-értékű lealacsonyító semmisségét.

Semmisség!

Jogi kifejezés, de kimondatlanul ez lebeg a jellegtelen, kiszolgáltatott, megalázott és megalázó kreatúrák marionett mozgásában. Ál-életében. Fontoskodó, „azt hiszik hogy valamit tettek” jelenlétében. Hát higgyék, hogy valakik. Létük mégsem több mint a „falfirkatúra” pillanata. Klozettfeliratok!

Valaha, tudjuk, a római falfirkatúrák világtörténelmet alakítottak Caesar és Catullus idejében. Ma látszat tisztségek látszat szerepeiben tetszelgő senkik jellegtelensége fogalmazódik csak ezekben a gyűjteményekben.

Az előadás? Jó színészi összjáték. Csodálatos átláttatás! Minden nevet egyként dicsérettel megemlegethetek, mégis a maradandó emlékezés esélyével a „vécésbácsi” ítéletmondása visszhangzik bennem távozáskor is. Nézzétek magatokat. Lássátok szerepeitek értékét. Süllyedjen a sötétbe, a fekete lyukba. A költő sóhaja metafizikus erővel vonja fehéren világító fénybetűkbe az igaz emberi vágyat. Hívő és hitetlen néző egyként ezzel a hittel távozhat: ehelyett kell valami. Valami más! A rendező ekként fogalmazta betűszavaival. Én elfogadom, vágyom, remélem. Mindenki magának alakítsa az önmaga belépéskori énje helyébe a maga lehetőség-megoldását. Hite, reménye szerint. És érezze: még mindig mozdulatlanul áll még csak az a kupé, vagy …

És ez a vagy az író és a színház változtatni akaró reménysége. Életünk metafizikai vágya. Szerepecskék, eljátszott tehetetlenség átválthat – reméljük – egyszer valóságos előrehaladásra. Valódi szerepvállalásra. Másképp jön a „gomböntő”, a „vécésbácsi” és letörli az ilyen embereket, mint a „firkatúrát”, a falról. Szétnéztem a sötétben: de jó lenne, ha nemcsak firkatúrákkal lennénk körülvéve!